Egy VIII. századi leírás alapján Ostara termékenységi ünnepe a tavaszi napéjegyenlőségre esett, melyet a későbbi keresztény hagyomány a húsvéttal kötött össze, innen ered az angol (easter) és a német (Ostern) elnevezés is. A név később is nagy népszerűségnek örvendett, hiszen a századelőn okkultizmussal is kacérkodó periodikát is neveztek el róla, majd a század végén egy szép reményű neofolk zenekarhoz kapcsolódott szorosan.
Az Ostara alapítója és fő dalszerzője az ausztrál Richard Leviathan, akinek művész- családneve is megérne egy bemutatást, ám ezt elkerülve most csak a zenei munkásságára helyezzük a hangsúlyt. A zenekar 2000-ben alakult, az 1995-96-ban működött Strength Through Joy utódaként. Az Ostara eddig négy albumot jelentetett meg, Secret homeland, Kingdome gone, Ultima Thule címeken, ez utóbbi nem igazán kiemelkedő a műfajidegen rock és metal hatások miatt, a Kingdome Gone-on található „Bavaria” című dal azonban komoly sikereket hozott a szcénán belül. Szerencsére a negyedik, most tárgyalandó lemez, az Only solace, ehhez a vonalhoz tér vissza, nem is akárhogyan.
A közel egy óra hosszú hallgatnivaló friss, lendületes, kevés elemből építkezik, de jól kihasználja Richard hangja nyújtotta lehetőségeket. Erős nyitás a Victory Surrender, a minimalizált aláfestés és szép refrén bizalmat ébreszt a hallgatóban a többi dal felé is. A The First Day of Summer kicsit mogorvábbra sikerült. Számomra az őszi leveleket kavaró szél, és az előbbieket hivatali kötelességből eltakarítani kénytelen ember hangulatát idézi, még akkor is ,ha a szöveg a Nap első tavaszi sugarairól szól. Kiemelendő, hogy a szövegek ezúttal is igen fontosak és lemezen végigvonuló, komoly poézist tartalmaznak. Zavarosan indul, ám azonnal megmarad az elektronikus alapú, tánctérre írt Darkly Shining. Tulajdonképpen a romantikus szöveg és a refrénben felbukkanó „lálálálá” miatt zápkakukktojásnak és büntetésnek is felfoghatnánk, a dal azonban működik és a mézbe csomagolt métely észrevétlen csúszik le torkunkon. Fáj, de ízlik. Sokkal szebb – és pirulás nélkül vállalható – Calling to the Storm, mely hasonlóan nem egy nehezen emészthető darab, a romantikus téma marad, de a kivitelezés és a tartalom is sokkal igényesebb. A teljesen szürke Pillow of Ashes után következő Architects of Ruin és Fields of Fire mozgalmasak és jól eltaláltak, valóban a lemez arany metszéspontjában vannak és vezetik be a második félórát. Ezen etap első dala a valójában nyolcadik The Carnival mutatja talán legjobban a korábbi felfedező és producer Douglas Pearce keze nyomát, ami kimondottan jót tesz a dalnak és a lemeznek is. A következő megjegyzendő dal a lemez címadó tétele a tizenkettedik The Only Solace. A gyakorlati eszköztelensége és alig hangszerhasználata ellenére komoly-komor minőségi tétel, sötét ragyogással kísérve. Ez utóbbi keserédes hangulatát megörökölte a The Darkening is szerencsére, feltéve a kérdést, hogy egy ilyen minőségű dal miért csak az utolsó előtti helyet kapta meg a számok listáján. A lemeztől mélyre hangolt búcsút a If the Dead Could See vesz, levezetve, a hallgató kezét elengedve.
Az Only solace nem akar műfajt újítani, a lázadást és a határok feszegetését csak szülői felügyelettel teszi. Sikerül neki azt a vékony határt megtalálni amit a legtöbb neofolk kiadványnak nem, vagyis a szürkeségből élesen kitűnni, de a lassan formálódó hagyományból ki nem lépni.
(1) Kimondottan színvonalas, megbízható és részletes cikk Ostarával kapcsolatban itt olvasható:
(2) Az angol passover kifejezés szintén létezik, de az a zsidó hagyományra megy vissza, mely ekkor az egyiptomi szabadulást ünnepli. A szó maga a héber „pészah”-ból ered, amely elkerülést jelent, utalva, hogy a halál angyala elkerülte a bárányvérrel megjelölt házakat.
