Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza
I. rész
Mircea Eliade (1907-1986) román vallástudós és szépíró az összehasonlító vallástörténet kiemelkedő alakja. Könyvének bevezetőjében ezt a művét nevezi meg, mint legfontosabb alkotását. A nagyközönség számára is azt ajánlja, hogy e munkával kezdjék meg könyvei megismerését. Az örök visszatérés mítoszában, melynek eredetileg a „Bevezetés a történelem filozófiájába” alcímet akarta adni, tisztázza azt a világszemléleti alapállást, amit archaikus lételméletnek nevez. A szerző elválasztja a modern, vagy történeti embert az archaikus („primitív”) embertől, és ezeket a szellemihez fűződő viszony alapján kategorizálja. Az archaikus ember mintegy benne élve a szellem realitásában soha nem tulajdonít az azon kívülálló cselekedeteknek sem az objektív világ tárgyainak önálló értéket. Tisztázza a pre-modern lét alapvető szabályait, amelyek az őskori-ókori világ szakrális karakterét adták. Eliade művének megértéséhez a kulcs a „történelem terrorja”, amelynek a modern ember ki van téve a transzcendens világgal tartott kapcsolat megszakítása miatt. Az archaikus ember valóságosnak csak azt a földi megnyilvánulást tartja, amely a mítoszban van megalapozva, ez a mítosz azonban nem „mesés történet” vagy az a naiv világmagyarázat, amelynek segítségével az őskori ember a világ keletkezését megpróbálta értelmezni. A mítosz metafizikai realitás, amely világ feletti létállapotokra történő szimbolikus utalások formájában élő valóságkánt jelenik meg az emberi létben. A mítosz, amelyben istenek és hősök cselekednek, mindig valami általánosra, archetipikusra utal, így hasonlóan a platóni ideákhoz világ feletti mintát nyújtanak az ember számára, amely tulajdonképpen nem tesz mást, mint egész élete folyamán ezeket a mintákat ismétli. A dolgok és a cselekedetek így válnak reálissá, hogy részesülve az ideák valóságában „léttel telítődnek” hiszen valódi léte a szellemi állapotnak van, amelynek lefokozott „árnyéka” csupán a materiális egzisztencia. A legfőbb ilyen szellemi realitás a kozmogonikus aktus, a világ teremtése, amely minden „primitív” nép gondolkodásában központi szerepet foglalt el, hiszen önmaga létének gyökerét csak innen érthette meg. Ez a legfőbb utánzandó cselekedet, amelyet minden újévkor megtesz, „újjáteremtve” az időt illetve minden új terület birtokbavételekor is megismétel. Egy adott nép szempontjából égi archetípusa ugyanis nincsen a vad vagy másféle civilizáció által uralt területnek így az a teremtés előtti káosz reprezentánsa, amelyet a kozmogonikus aktus segítségével kozmosszá kell alakítania. Erre utalt a védikus Indiában a minden új terület elfoglalásakor felállított Agni-oltár, de ennek késői visszhangja a kora-újkori Európa konkvisztádorai által minden új meghódított területen felállított kereszt. A szent városok, szentélyek vagy spirituális központok mindig a primordiális centrum ősképére mentek vissza, ahonnan az adott világ létesülése megkezdődött, ezzel is mutatva azok közelségét az eredethez. Így minden ilyen szent hely a világ szimbolikus közepe is volt egyben (Pl a Meru-hegy Indiában) ahol az ég és a föld, menny és pokol találkozása is megtörtént. A szerző rámutat arra, hogy az archaikus lételmélet tulajdonképpen kizárja magából a profán cselekvést (pro-fanus = a szentély előtti) hiszen aminek nincsen magasabb létállapotokra utaló (azaz szimbolikus) jelentősége az nem is rendelkezik valódi léttel. Így emeli az archaikus ember az emberi cselekvés minden szintjét a szakralitás szférájába. A szexualitás így válik rítussá, amelynek nem csupán biológiai funkciója van, hanem elsősorban a megbomlott egység helyreállítására törekszik, azaz a lét középpontjában egzisztáló meg nem nyilvánult és nem kettős lényeg (az arkhé) elérése és megvalósítása, az androgünosz (azaz a görög mitológia férfi és női részre még szét nem vált őseredeti embere) létállapotának szimbóluma. Így a tánc is a világot teremtő istenek táncának leképezése, de a harc, a háború sem nélkülözi a szent dimenziót, hiszen a materiális érdekek mellett lehetőséget ad az ember önfelülmúlására azáltal hogy az istenek és héroszok őseredeti küzdelmeit utánozza, így a harcos velük azonosulva a heroikus szellemett valósítja meg és ezáltal lehetőséget kap az isteni létmódba való belépésre. Az ősi ember tulajdonképpen azt akarja elkerülni, hogy belépjen az időbe, és ezáltal alanya legyen a változásnak és állandótlanságnak, amely egyre messzebb viszi létének lényegétől, az eredet mítoszától. Ezért semmisíti meg az időt minden év kezdetén, mintegy újra kezdve azt ciklikus folyamatként. A rítus mindig az őseredeti pillanatban zajlik, kivetíti az áldozatot végző embert egy idő feletti létmódba, amely a lét teljességével bír mivel nincs kitéve a változásnak. Mivel az „primitív” ember teljes élete egyfajta rítus, egész lényegével folyamatosan semmisíti meg a történelmet. Folyamatos jelenben él. Ebből következik, hogy a nép kollektív emlékezetébe soha sem épül be az egyéni, hanem mindig csak az általános, a példaadó, ahogy ezt a szerző a mai paraszti társadalmak esetében is kimutatta, ahol még élnek az autentikus lét bizonyos maradványai. A román parasztság esetében például a valós történelmi események mitizálásával találkozunk, így lesznek valódi hadvezérekből archetipikus héroszok és véletlen balesetekből legendás, balladisztikus események. A tradicionális ember soha nem feltételezett a világban öncélt, így a szenvedés is mindig okkal bírt (pl. az istenek haragja a normától való eltérés miatt) ezáltal elviselhetővé vált.
Edeneye