Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza
II. rész
Az hogy az archaikus ember nem fogadja el magát történelmi lényként olyan körkörös idő-elméleteket inspirál mint a világciklusok tradicionális tana. Ez a szemlélet általánosan elterjedt volt az egész világon Yucatántól Észak-Európáig. Az elmélet szerint a világ folyamatos létesülésben és kihunyásban egzisztál, egymást követő korok során megnyilvánul majd a megnyilvánulás folyamatos kiterjedése után saját magát az anyagban kiüríti és felszámolja, hogy visszatérhessen a meg nem nyilvánult középpont állapotába, amely a lét természete szerint örökké sugározza magából önnön perifériáját. Ez a megnyilvánulás egymást követő világkorszakok formájában jelentkezik, ahol mindig az első a legfényesebb, amely a legközelebb esik a meg nem nyilvánult léthez és az utolsó a legsötétebb, amely végül önnön eredetét elvesztve megsemmisül, hogy helyet adhasson az újnak. A görögségben Hésiodos fogalmazta ezt meg a Munkák és napok-című művében, ahol négy világkorszakra osztva a ciklust aranykor, ezüstkor, rézkor és vaskor névvel látta el őket. Ez a felosztás megjelenik a germán tradícióban is (ahogyan az indoeurópai népek többségénél) valamint a közép-amerikai indián kultúrák hagyományaiban, de legtisztábban Indiában található meg, ahol a mai napig fennmaradt. Az egész tradicionális Keleten öröknek tekintették a világegyetemet, amely időszakonként önmagát megsemmisíti, az Ekpürószisz vagy egyetemes világégés folyamán, hiszen ahhoz hogy a forma visszanyerje életerejét, vissza kell térnie a formátlanságba.
A modern és a pre-modern ember létmódja között alapvető különbség volt a szenvedés értelmezése.
A lineáris időszemlélet Eliade szerint először a zsidóságnál jelent meg szoros összefüggésben egy szigorú monoteizmus kialakulásával. A zsidók istene Jahve már nem a természeti törvények és a létformák gyökereként létező lényeg vagy abszolút lét, ahogyan a transzcendens dimenziót az ókori spiritualitás láttatja (különös tekintettel Indiára és a taoista Kínára) hanem egy a teremtménytől elválasztott, megkérdőjelezhetetlen úr. ( Meg kell jegyeznünk, hogy a zsidó ezotéria a Kabala valamint a keresztény misztika és az iszlám ezoterikus rendjei a szúfik megőrizték az autoteisztikus elemet) Itt kaptak a történeti események először önálló értéket azáltal, hogy Jahve, mint a történelembe beavatkozó isten jelent meg. Az Izraelt sújtó csapások mind az Isten haragjának megnyilvánulásaivá váltak, aki ezek által is a választott nép üdvére cselekedett. Az individuális tettek itt nyertek először értelmet. A zsidóság, mint a kinyilatkoztatásra alapuló vallások prototípusa jelentkezett. Mózes a törvényt adott időben és adott helyen kapta meg, így az kitörölhetetlenül viszonyítási alapként jelent meg. A világnak is adott időben való teremtettsége majd vége van, az utolsó ítélet idején. A zsidóságból származó kereszténység és a keresztény és zsidó elemeket is beolvasztó iszlám is vallja a világ egyszeri és megismételhetetlen voltát így a monoteista vallások elterjedésével lassan kiszorult az archaikus ciklikus szemlélet Eurázsia nagy részéről. Ez azonban csak látszólag jelentette a klasszikus hagyomány végét, hiszen tulajdonképpen itt is egy körforgásról van szó. Ádám tisztasága a primordiális ember istenközeliségét szimbolizálja és a paradicsomból való kiűzetése a szellemtől eltávoldó emberi létformát, amely mind mélyebbre süllyed, ahogyan távolodik a középponttól, hogy végül a végső eszkaton folyamán szembesüljön a teremtővel és a mennyei Jeruzsálemben Ádám bűntelen állapota helyreálljon. E vallások is csak annak reményében tűrik el az időt, hogy az majd megszűnjön így az örök visszatérés mítosza megvalósuljon.
Mindhárom monotesita vallás hangsúlyozza, hogy az apokalipszis előtt „az igazak megfogyatkoznak” és az Antikrisztus vagy a hamis Próféta zülleszti a mélypontra az emberiséget, hogy azután ismét a bűntelen állapotba kerülhessen. A monoteizmus valódi újítása a szorosabb értelemben vett hit „feltalálása” volt. A szerző Ábrahám példáján keresztül mutatja be a devocionális vallás megszületését. Az első szülött feláldozása általánosan elterjedt volt az ókori keleten Ábrahám gyermeke azonban Isten ajándéka volt így tökéletesen értelmetlennek látszott, hogy az úr a feláldozását kéri. Ábrahám azonban már egy önmagáról levált abszolút módon transzcendens Isten parancsát teljesíti, akinek hatalmában áll akarata szerint teremteni és kormányozni adott esetben el is pusztítani a tőle függő világot. A monoteizmus bizonyos aspektusai így már magukban hordozták annak a lineáris időszemléletnek a gyökerét, amely a tágabb értelemben vett modernitás alapját képezi. Leibnitz, Spinoza, Descartes de főként az empirizmus és a racionalizmus megalapozói Hume és Locke szemléletében már a lináris idő folyamata jelenik meg, ahogyan a vallás kezdte elveszteni misztikus arculatát az utolsó ítélet is anakronisztikussá vált. A felvilágosodásban a fejlődésbe vetett hit törölte el az örök visszatérés mítoszát hogy aztán Hegel kijelenthesse: a történelem gyakorlatilag véget ért.A poszt-hegeliánus gondolkodásban, a lineáris időszemlélet szinte kizárólagossá vált néhány gondolkozó azonban a ciklikus szemlélet pártját fogta. (A legnagyobbak között Nietzsche, Spengler és Toynbee említhető meg) Az egyirányú idő Marx-nál vált a leghangsúlyozottabbá, aki nemcsak transzcendens dimenziójától fosztotta meg azt, (Hegelnél a lineáris idő az univerzális logosz kibontakozásaként fogható fel) hanem annak dacára, hogy tulajdonképpen a marxizmus is felfogható szótérológiaként, a folyamat elejéről lehagyta a magas kezdetet, a végére viszont a legmagasabbat tételezte. (A megvalósult kommunizmus) Marx elmélete nehezen állt volna meg Darwin nélkül, mivel az evolúció tökéletes táptalaja volt az összes fejlődéselméletnek, hiszen a teremtő ember gyökerét a lehető legalacsonyabb természetben vélte felfedezni. A XX. században azonban a túlhajtott fejlődésre válaszul megjelent az ellenpólus is (Ortega Y Gasset, a tradicionális szerzők például Guénon és Evola valamint maga Eliade is ide sorolható) akik az idő ciklikus szemléletét részesítették előnyben.
A fogyasztói életforma üressége, a XX. Század tragikus történelme nem látszik igazolni az emberiség vég nélküli fejlődésbe vetett oktalan hitét. A kötet végén a szerző arra figyelmeztet, hogy Isten kizárásával a történelmi szerencsétlenségek öncéllá válnak, és mivel a történelem elveszíti a történelmen túl mutató dimenziót nihilizmusba, és kétségbeesésbe taszíthatja az azt elszenvedni kénytelen emberiséget. Az örök visszatérés mítoszát meghaladó ember számára a hit jelentheti azt a lehetőséget, hogy a „történelem terrorját” elviselje, és pozitív tapasztalattá alakítsa a vallás fényében.
Edeneye