F. W. Nietzsche: Az Antikrisztus
- I -
 |
Borzalmas. Ijesztő. Megdöbbentő. Sokkoló. Felháborító és elgondolkoztató. Minden idők legbrutálisabb erejű támadása a kereszténység ellen. A mű alcíme: Átok a kereszténységre. Részigazságok halmazából kikerekedő Nagy Hazugság. A Tagadás fekete bibliája. Nem alpári, obszcén, vulgáris gyűlöletfröcsögés, úgyhogy a „mezei” sátánisták ne dörzsöljék előre izgatottan a kezeiket. Az okfejtés logikus, mélyre ásó. Professzionálisan filozofikus, alattomosan kúszik fel az agyba, úgy „gyilkol”, hogy nehogy fájjon. Tömör, világos nyelvezetű, könnyen olvasható, de mikor elolvastad és lerakod, óhatatlanul érzed, hogy valami elmozdul benned, és erre vagy arra, de reagálnod kell, a kérdéskör súlyos nyomása miatt.
A könyv, Nietzsche Így szólott Zarathustra című munkájának betetőződésének is tekinthető, mintegy fekete koronát rakva rá, az elképzelt új világrendre vonatkozó végső összegzés gyanánt. Itt az teljesedik ki és be, ami Zarathustrával, azaz az embert fölülmúló ember (übermensch), a fölmagasló ember prototípusával vette kezdetét. Nietzsche az Antikrisztus olvasótáborára utalva már a könyv előszavában megjegyzi, hogy ők lesznek azok, akik az előbbi művét is megértik.
Nietzsche megjósolta munkásságának jövőbeli lecsapódását, érezte, hogy nevéhez „egykoron valamiféle szörnyűség emléke fog tapadni.(1) (…) Ötven év múlva talán akadnak néhányan (vagy akad egyvalaki: - zseninek kellene hozzá lennie!), akinek felnyílik a szeme arra, ami általam elvégeztetett.” (2) Nővére meglátása szerint „az ördög kaparintotta kezei közé” és szerinte a legjobban tenné, ha vezekelne „mindama borzalomért, ami eredni fog belőle” (3). Nietzsche már szintén az előszóban előrebocsátja, hogy az általa hangoztatott nézetekkel kapcsolatosan nem kell vele törődni, hogy „az vajon végzete lesz-e majd egyvalakinek” (4). Igen, pár évvel az Antikrisztus című könyve megjelenése előtt, 1889. április 20-án már megszületett az a valaki, aki még szobrot is szeretett volna Nietzschének emelni, viszont valóban az a valaki volt-e a beteljesítő, azt e recenzió elolvasásának végén talán mindenkinek magának kell eldöntenie, de erről majd később.
Az Antikrisztus című mű teljesen logikus levezetésű, tárgyilagos elemzés. A Nietzsche által módszerként helyeselt, a vizsgálandó dolgokon kívül helyezkedő, felülről lenéző érzelemmentes elemzés helyett, én mégis inkább keresztény aspektusból venném a kritika górcsöve alá a művet, megengedve magamnak azt a hozzáállást, hogyha már önjelölt „ügyvédként” járok el az ügyben, legalább én ne „rúgjak ’úgy van!’ felkiáltással” még egyet a „vádlotton”…
Elemzésem egyik gyengesége, már tudom előre, abban lesz, hogy egy bizonyos alap előképzettségre építek a témában, mivel ennek hiányában nem egy aránylag rövid értekezést, hanem legalább egy könyvet lenne célszerű írnom – ami, lehet, hogy indokolt is volna - legalábbis akkor, ha kikezdhetetlen alaposságra törekszek. Mindenesetre ezen írás olvasójának esetleges háttér olvasottsága hiánya ellenére is igyekszem tömör kulcspontokban megragadni a lényeget. Ez úgy érzem, személyemből fakadó erkölcsi kötelességem is.
Pár villanásnyi időre nézzük meg, milyen az az új mentalitás, ami a megálmodott emberfölötti ember, az új ember beállítottságában fog leledzeni.
Az emberiség, fejlődése során időnként újra és újra megszerkesztett magának egy ideális embertípust, aki alkalmas és képes beteljesíteni, meglévő és továbbfejlesztett adottságai révén egy teljes, boldog, tartalmas, de mindenképpen egy magas(sabb) színvonalú életet.
Test és lélek, szellem és anyag egy emelkedett összhangja, az elképzelés, amely már az antik görög-római világban is jelen volt, gondoljunk csak a grandiózus művészeti alkotásokra, az irodalmi és filozófiai alapvetésekre, a sport feltűnésére (olimpiai játékok).
De a pozitív tendenciákkal párhuzamosan az ember folyamatosan értékelte-elemezte az azokat fékező negatív hatások okait.
Nietzsche új embere is egy erős, érett gondolkodású, a saját maga korlátain túllépő, az „isteni „szférák”, valamiféle rettenthetetlen tökéletesség és örömtől telített szépség felé szárnyaló, harmonisztikus ember.
De melyek azok a meglátások, amelyek a nietzschei prototípust kiemelik a nyomorúságból, a világ „szennyéből” és lemorzsolják a bénító, fékező tényezőket?
„Mi jó? – Mindaz, ami az emberben növeli a hatalom érzését, a hatalom akarását, növeli magát a hatalmat. Mi rossz? – Mindaz, ami a gyengeségből fakad. Mi a boldogság? Annak érzése, hogy a hatalom növekszik, s legyőzetik az ellenállás. Nem megelégedettség, hanem több hatalom; nem egyáltalában vett béke, hanem háború, nem erény, hanem derekasság (…) A gyengéknek és a félresikerülteknek pusztulniuk kell.” (5)
Tudatosan egy magassbbrendű típust kell tenyészetni, amely esetenként ugyan már néha megjelent az emberek sokaságában, de ezt a folyamatot tudatossá kell tenni.
Egy ember, akinek elementáris erejű mozgatója, a hatalom akarása, aki a küzdelem végén „félistenként” (vagy Istenként?) büszkén trónol, uralkodásra termetten. A műben megjelenik az „Észak-Európa erős fajai” fogalom is. (6)
Nietzsche az ember felemelkedésének, fejlődésének és kiteljesedésének legnagyobb akadályát a kereszténységben látja, amelyet az emberiség legnagyobb sorscsapásának és szégyenfoltjának nevez.
Legnyomasztóbb módon ható elemének a részvétet tartja, mivel szerinte csak „azt tartja fenn, ami megérett a pusztulásra” (7). Dekadensnek, lehúzónak és sorvasztónak tartja az egész filozófiai rendszerét.
A gyengék, satnyák támogatása, mint megannyi értelmetlen, meg-megállásra kényszerítő állomások a magasztos felé szárnyaló felsőbbrendű ember útján.
A bűn, mint léleknyomorító és összetörni szándékozó fogalom megjelenése fölötti irtózatos erejű düh. Újabb morális, erkölcsi fékezők, korlátok.
A túlvilági életre való apellálás, amely szerinte a gyávák és gyenge képességűek mentsvára, akik sem a valóság realitásaival való megbirkózásra, sem a magasabb rendű képességeket igénylő, monumentális feladatok beteljesítésére nem képesek. És mindez csupán felelőtlen ígéret, mert „ha leszámítjuk az idegrendszert és az érzékeket, a ’porhüvelyt’, akkor felszámoljuk magunkat – s nincs tovább!...” (8)
A kereszténység nála képzeletbeli okok és okozatok halmaza. „Hisz egyes-egyedül kit jogosít fel arra, hogy a valóságból magát kihazudja? Azt, aki szenved tőle. A valóságtól szenvedni azonban annyit jelent, hogy mi magunk balul sikerült valóság vagyunk…” (9).
„A gyengék persze önmagukat nem gyengéknek nevezik, hanem ’a jóknak’… (10). Azaz például, aki nem veri le a másikat – akár azért, mert, nem képes rá, akár azért mert ez nem egyezik a felfogásával - a „nagy magasztos” felé vezető úton, az ne kifogásoljon, és ne támasszon alá semmit holmi nézetekkel, az egyszerűen „selejt”.
Az Isten-kép is érdekesen alakul, vagy inkább torzul, ha az egyénre alkalmazott koncepciókat kivetítjük egy nagyobb egységre, adott esetben a népre. Egy erős népnek saját istene is van. Az erőért hálás és áldoz neki. Ez az isten jó is, rossz is, ezáltal formál.
Ha egy nép pusztul, istene is megváltozik: „ekkor Istene sunyi lesz, félénk és szerény, a ’lélek békéjét’ tanácsolja, azt, hogy ne legyen több gyűlölet, türelmet, sőt ’szeretetet’ tanácsol barát és ellenség iránt.
Folytonosan moralizál (…) mindenki Istenévé válik (…) Hajdanán egy nép megtestesítője volt, egy nép erősségének, s mindazon agresszivitásnak és hataloméhségnek, ami egy nép lelkéből származott: most pedig csak a jó Isten csupán…” (11)
Ez szerintem teljesen antimetafizikus álláspont. Az ember gőgjében és képzelt többlettudásában már odáig megy, hogy félresöpörve azt a metafizikai alap álláspontot, ami a Teremtő-teremtvény képletében összegezhető, már önmaga, saját véges, csökevényes ismeretei alapján alkot magának istent és/vagy isteneket. Itt nehéz eldönteni, hogy most akkor csak egy Isten van, vagy minden népnek külön-külön, saját „szájíze” szerint, akikkel „jól elvan”. Nietzsche nagy híve a realizmusnak és nagy ellenfele a feltételezésen alapuló elméleteknek, de az ő gondolatmenetével élve, az ő nézetét sem bizonyítja semmi, akármilyen talán hihetően és logikusan van levezetve. Ez a polarizált, többpontú isten-felfogás bizonyos alapértékek viszonylagossá válása folytán a teljes világrend erkölcsi széteséséhez fog vezetni, a ’mindenki a saját istene elvárásai szerint él’ elve alapján. De hát elvileg itt az Antikrisztus dogmáiról lévén szó, ez is az egyik cél…
Szerinte „a szeretet az az állapot, melyben az embert leginkább látja úgy a dolgokat, ahogyan azok nincsenek.” (12) Ebből is kifolyólag a kereszténység megbetegít, meggyengít a megszelídítés által. Elismerjük, a kereszténység szereteten alapuló beállítottságával nehezebb akár az ellenséget, akár saját népünk „satnyáit” lekaszabolni.
(1) Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra, javított kiadás,Osiris Kiadó, Budapest 2004, 589. old
(2) Uo. 569. o.
(3) Uo. 558. o.
(4) Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus, Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő 2005, 7. old.
(5) Uo. 9. o.
(6) Uo. 31. o.
(7) Uo.14. o.
(8) Uo. 24. o.
(9) Uo. 25. o.
(10) Uo. 28. o.
(11) Uo. 26-27. o.
(12) Uo. 37. o.
Andriska István