F. W. Nietzsche: Az Antikrisztus
- II. -
 |
A továbbiakban áttérek a kereszténység nietzschei értelmezésű történelmi szerepkörére.
Előrevetítem, hogy Nietzsche nem volt antiszemita, annak ellenére, hogy közvetlen környezetében voltak ilyen nézetű személyek. A XIX. század végén az antiszemitizmus inkább még a kezdeti stádiumában, az úgynevezett keresztény antiszemitizmusban leledzett, amely azon az ellenszenven alapult, hogy a zsidó ármánykodás és uralmi törekvések vezettek Jézus keresztre feszítéséhez. Az egyre jobban uralkodó álláspont az volt, amelyet egyes prominens egyházi személyek is osztottak, illetve képviseltek, hogy a kereszténység a zsidó ösztönnel szembeni ellenmozgalom. Jézus is azért a zsidók között jelent meg, mert az volt a kor legromlottabb népe és korszakalkotó tanításainak kontrasztja ebben a bűnös közegben érvényesült legszembetűnőbben. Jézus a pusztító materializmus (anyagelvű világrend) és a kor zsidó vezetőire főként jellemző képmutatás és a tartalmatlanná vált vallási szokások és berögzöttségek ellen küzdött. Mivel a zsidó misztikában is (!) mindig jelen volt a megváltó (messiás) várás, aki a zsidó vallási tanokban foglaltak betetőződéseként politikai értelemben világuralomra juttatja a zsidó népet, ezért Jézus irányában felfokozódott az érdeklődés. De ők nem ilyen lelki megváltót vártak, viszont a néptömegek körében egyre nagyobb számú követőre talált, ami az ő hatalmi pozícióikat veszélyeztetni látszott, ezért vesznie kellett.
A keresztény antiszemitizmus, e levezetés pontjait értelmezte ki aprólékosan, amely az antiszemitizmus e válfajának kifejlődéséhez vezetett.
Nietzsche viszont a saját antiszemita jellegűnek tűnő nézeteit csak eszközként használta ahhoz, hogy bizonyítsa, miszerint szó sincs ellenmozgalomról, hanem a kereszténység „önmaga a legvégső zsidó fejlemény” (13). Tehát bizonyos antiszemita felhang csak arra kellett, hogy ezzel is a kereszténységen üssön egyet.
Az elemzés számos érdekes, de esetenként némileg ellentmondásos fordulatot tartalmaz, van benne egy, bár logikus, de fura csavarintás.
Míg az isten-kép taglalásánál a számára hazug, értelmetlen és lehúzó olyan fogalmakat, mint pl. bűn, kegyelem, büntetés, megbocsátás, stb., csak annyiban tartja valamely értelemmel bírónak, amennyiben azok egy eszközül szolgálnak az egyház és a gyűlölt papok kezében, hogy ezzel megfélemlítsék, manipulálhassák, „sakkban” tarthassák, és ez által uralhassák a népet. Nietzschénél nem az történik, ami egyes felületes elemzéseknél másoknál gyakran megesik, hogy a vallási nézeteket az egyház gyakorlatával, esetleg valós-valótlan történelmi hibáival összekeveri, ő már magát az elméletet is támadja.
Bár az egyházat, mint intézményt messzemenően gyűlöli, amely még azt is eltorzítja, amit esetleg valamelyest használhatóként még ki lehetne hámozni a kereszténységből, mint tanból, Nietzsche az olyan tényezőket is, mint bűn, megváltás, túlvilág, halhatatlanság-örök élet, stb. és még sorolhatnánk tipikus keresztény fogalmakat, logikátlannak, bizonyíthatatlannak, rombolónak és ez által elvetendőnek, sőt kiirtandónak tart.
Ellenben a zsidóság történetében a valláson és a domináns zsidó egyházon alapuló berendezkedést hasznosnak tartja, mert a zsidó nép a hatalmas megpróbáltatásai közepette csak e keretek között tudott fennmaradni. De csalóka elismerés ez részéről, mint látni fogjuk, megint csak egy formai eszköz, hogy a kereszténységet, pontosabban szólva itt már konkrétan Jézus személyét is betámadja.
Mivel szerinte, amit Jézus tett és majdan az egész keresztény mentalitás, egyedül arra volt jó, hogy fellázítsa a nincsteleneket, a társadalom elesettjeit, a nietzschei mentalitásnak megfelelően a gyengéket, a csőcseléket, az emberiség szemetjét. „Egy olyan támadás, amely (…) a legmélyebb népi ösztön, a Földön valaha létezett legszívósabb népi akarat ellen irányuló támadás volt” (mármint a zsidó nép elleni), szerinte Jézus „politikai bűnöző volt”, aki a „saját bűnéért halt meg” (14), nem mások bűnéért, ahogy a keresztény tanítás szól. Ezen utóbbi kijelentés, mint majd az alább lévő fejtegetések alapján remélem kitűnik, vérlázító cinizmus; aki így látja, az semmit sem ért a kereszténység lényegéből. A gyarló emberke tiszteletlenségének legmagasabb foka.
Ezek a nézetek érdekesen egybehangzanak egyébként a talmudista zsidó vallási nézetekkel, ahogy ugyanígy vélekednek Jézus szerepéről, továbbá olyan lázadónak tartják, miközben mindenféle vulgáris jelzőkkel gyalázzák, aki tettéért a pokolra került…
Nietzsche a Jézus-gyalázásban idáig nem megy el, sőt Jézus tanításait, valamilyen sajnos nem részletezett formában úgy tűnik, mintha beépíthetőnek tartaná az emberfölötti ember módszertárába! „Egy keresztény volt, az pedig meghalt a kereszten. (...) csakis a keresztény gyakorlat nevezhető kereszténynek, egy olyan élet, ahogyan az a valaki élte le, aki meghalt a kereszten… Egy ilyen élet még ma is lehetséges, bizonyos emberek számára pedig egyenesen szükséges: a valódi, az eredeti kereszténység lehetséges lesz minden korban.”(15) „Látható, hogy mi az, ami a kereszthalállal véget ért: egy új s teljességgel eredeti elindulás egy buddhista békemozgalom, illetve egy , a Földön való tényleges, s nem pusztán ígért boldogság irányába” (16).
De ne csaljon meg minket a látszat! Mint az elején utaltam rá, bizonyos előképzettségre azért itt már tényleg szükség van, konkréttan az Evangéliumok minimum egyszeri, vagy legalább a négy közül az egyik elolvasására.
Egyrészt Nietzsche számos olyan alapgondolatot elvet, ami a jézusi tanításban alapelv, nem beszélve a később még érintett megváltás-tanról. Másrészt a fentebbi nietzschei elvekkel bajosan fér össze egy „buddhista békemozgalom”, ez még akkor is erőltetett, ha egy akkori állapotnak fogadja el, amikor az emberfölötti ember majd révbe ér. Nem utolsó sorban, az Evangéliumok igen összetett elmélete ismeretében, a jézusi utat egy „buddhista békemozgalomhoz” hasonlítani, enyhén szólva is pongyolaság.
A kereszthalál értelmét elemezve Nietzsche gyűlölete Pál apostol tanainak megjelenésével a tetőfokra hág. Szerinte Pál az örömhírből, az evangéliumokból, „rossz hírt”, „Dysangelium”-ot (17) kreált. Pál a „Megváltót: saját keresztjéhez szögezte”, „a Megváltó életét alapjában véve egyáltalán nem tudta felhasználni – a kereszthalálra volt szüksége…” (18) „S ettől kezdve jelent meg egy abszurd probléma: ’hogyan engedhette meg ezt Isten?’ E kérdésre a kicsiny közösség tébolyult elméje egy kifejezetten félelmetes, abszurd választ talált: Isten a bűnök megbocsátásának fejében, áldozatként adta oda fiát. Ezzel az Evangéliumnak egy csapásra befellegzett! Az engesztelő áldozat, ráadásul annak legvisszataszítóbb, legbarbárabb formájában, az ártatlan feláldozása a bűnösök bűneiért! Micsoda irtóztató pogányság! – Jézus ugyanis magát a ’bűn’ fogalmát szüntette meg – elutasított mindennemű szakadékot Isten és ember között, s saját „örömhírként” élte Isten és ember egységét…” (19)
Mivel azáltal, hogy, aki a keresztény tanok szerint hiszi, hogy Jézus megváltott minket a bűneinktől, az a Paradicsomba kerül, Nietzsche szerint az élet súlypontja áthelyeződött a túlvilágra, szerinte a semmire, és ez rombolja a földi élet minőségét és lehetséges, üdvös fejlődési folyamatait. Rombol mindent, egyént, nagyszerű birodalmakat, nemzetet, és kihúzza a talajt, illetve elveszi a motivációt a felsőbbrendű ember megvalósulása lehetőségéből. „Ugyan minek a közösségi szellem s miért bármiféle hálaérzet a származás és az elődök vonatkozásában, minek az együttműködés, a bizalom s minek az, hogy bármiféle közjó érvényesítését előmozdítsuk vagy szem előtt tartsuk?” (20), ha ez embert már csak a túlvilág és a lelki üdve foglalkoztatja. Ezért tartja Nietzsche „az összes földöncsúszó felkelésének” (21) a kereszténységet, azokénak, akik a földi boldogság érdekében alkotni alacsonyszintűségük miatt képtelenek és ebből eredő frusztráltságukat a rombolásban élik ki. És ebben látja Nietzsche a zsidó fortélyt, mellyel birodalmakat rombolnak le, véleménye szerint a Római Birodalom bukása is ennek tudható be. „A keresztény egy ’szabadabb’ felekezetű zsidó csupán” (22).
Birodalmak bukását ennek betudni ostobaság. Minden hosszútávra tervezett, igazán nagy birodalom alapja többek között a szociálisan is érzékeny állam, amely az azt megelőző rendszer társadalmi igazságtalanságai folytán elesett rétegeit felemeli.
A mű végén Nietzsche még „törvényt” is hoz a kereszténység ellen, annak megsemmisítése céljából, mint az emberiség felemelkedése útjában álló legnagyobb akadály kiirtása végett.
(13) Uo. 38. o.
(14) Uo. 46. o. /a mondatban szereplő mindhárom idézett fogalom/
(15) Uo. 64. o.
(16) Uo. 69. o.
(17) Uo. 64. o.
(18) Uo. 69. o.
(19) Uo. 68. o.
(20) Uo. 71. o.
(21) Uo. 72. o.
(22) Uo. 75. o.
Andriska István