F. W. Nietzsche: Az Antikrisztus

- III. -

És itt most elérkeztünk egy sarkalatos ponthoz. Akik valamennyire is járatosak a történelemben, a fenti nietzschei elvek (übermensch) olvasása közben valószínűleg ráismernek valamire. Az irodalmárok és a filozófusok, hogy mentsék Nietzsche irodalmilag értékes és filozófiailag is mindenképen meghatározó munkásságát, nehogy ő is, mint oly sok más író, költő, kirekesztve és elfeledésre ítéltetve találja magát a művészek panteonjából, tagadják, hogy Nietzsche Hitler előfutárja lett volna.
Ezt még szellemi síkon sem tartják elfogadhatónak, mondván, hogy bár vannak „hasonlóságok”, a nácizmus főként egy biológiai síkra is átvetített, torzított és átértelmezett formája a nietzschei tanoknak.
Szerintem, aki az Így szólott Zarathustrát és a szóban forgó művet, Az Antikrisztust elolvassa, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy továbbértelmezés ide vagy oda, bizony itt keresendőek a szellemi alapok, az más kérdés, hogy azokat csak felhasználták egy, ez idáig merőben új, jelentős politikai vetülettel is bíró ideológia számára.
A kereszténységgel kapcsolatosan, főleg a fenti páli kérdéskörre és a megváltás-tanra vonatkozóan bizonyíthatóan Hitler is hajlott rá, hogy ossza a fenti nézeteket.
Erre fő dokumentum, a nácizmus kezdeti éveiben napvilágot látott rendkívül figyelemreméltó könyv, egy brosúra terjedelmű anyag, mely Hitlernek Dietrich Eckarttal folytatott beszélgetéséről készült (Dietrich Eckart: Bolsevizmus Mózestől Leninig – München 1924; Nemzetek Európája Könyvkiadó), amely sajnos Eckart halála miatt befejezetlen maradt, a beszélgetés megszakadt.
A kérdéskört, valamelyest nem túl megnyugtatóan nyitva hagyja az a tény, hogy a nácik 25. pontos programjában vallási téren a (pozitív - ?) kereszténység van megjelölve. Pontosan idézve így szól ebből a vonatkozó 24. pont: „Szabadságot követelünk az államban minden vallásfelekezet számára, amennyiben a germán faj erkölcsiségével és morális érzésével nem ellentétesek. A párt, mint olyan, a pozitív kereszténység álláspontját képviseli, anélkül, hogy vallásilag valamely felekezethez kötné magát. Harcol bennünk és rajtunk kívül a zsidó-materialista szellem ellen, s meg van győződve arról, hogy népünk tartós gyógyulása csak egy alapelvből indulhat ki: a közérdek a magánérdek fölött.” (23)
Ez a program a náci dogmatika szerint megváltoztathatatlan, viszont Hitlernél a megváltás-tannal kapcsolatosan – ami ugye kulcskérdés – látni véljük, hogy itt valamiféle „kétféle kereszténység”, a jézusi és a páli, kezd kirajzolódni. Hitler tisztelte Jézust, igaz, abból az aspektusból, amit Jézus a negatív tendenciák elleni szellemi harcosként hirdetett, ami negatívumok Hitler számára a zsidóban, mint fogalomban testesültek meg.
Míg viszont a korabeli náci körökben a nietzschei tanokat számosan favorizálták és egy az egyben elfogadták, addig mérvadó azon oszloposnak mondható nácik száma is, akik a náci tanok tisztaságának(!) megőrzése érdekében bizonyos szükséges távolságtartást tartanak indokoltnak a nietzschei eszméktől. Hasonló indíttatásokon alapuló, közvetetten kapcsolódó jellemző koreset például a szintén antikeresztény, jobboldalinak mondható filozófus, Julius Evoláé, aki tanainak, miután hazájában (Mussolini Olaszországa) nem talált prominens híveket, a náci Németországba utazott, ahol végül is szintén elutasításra talált.
Tény, hogy Nietzsche módszere és szándékai ellenére sok náci a zsidóellenesnek betudható kitételeket összefüggéséből kiragadta a műből, túllépve azon, hogy ezek a kereszténység lejáratására szolgáltak volna csupán eszközül.

Közülük voltak, akik közömbösek maradtak a kereszténységgel szemben, voltak, akik visszakanyarodtak valamiféle újult keresztény alapú antiszemitizmushoz, mondván, hogy ami elhajlás mutatkozik a kereszténységben, az a zsidó aknamunka miatt áll elő.
A nácizmus nietzschei indíttatására bizonyítandó, e megközelítésből meghatározó mű, egy kiábrándult náci, Danzig Szabad Város szenátusának volt elnöke, Hermann Rauschning, Hitler bizalmasa voltam című könyve.
Nietzsche Az Antikrisztus című művével annyira összecsengő, a mű szerint Hitlertől származó megnyilatkozásokat tartalmaz, igaz, Hitler által továbbfejlesztett változatban, hogy okvetlenül indokolt néhány passzust idézni (a szerzőt, elmondása szerint ezek a nézetek indították meg a náci párttól való fokozatos eltávolodás útján):
„A mi népünk számára azonban a vallás életbevágóan fontos. Minden attól függ, hű marad-e a zsidó-keresztény valláshoz és a könyörület szolgai erkölcstanához, vagy pedig új, erős és hősi hite lesz a természettel egyértelmű Istenben, a nemzettel egyértelmű Istenben, sorsától és vérétől meg nem különböztethető Istenben. (…) Hagyjuk a szőrszálhasogatást. Akár az ótestamentumról van szó, akár az újról, akár csupán Krisztus szavairól, Houston Stewart Chamberlain ötlete szerint, az egész egy és ugyanaz a zsidó blöff. (…) Az ember vagy keresztény, vagy német, a kettő nem lehet egyszerre. Kilökhetik az epilepsziás Pált a kereszténységből. Bár azt már megtették mások. Nemes alakot lehet faragni Jézusból, s ugyanakkor tagadni istenvoltát.
Ezt is megtették minden időkben. (…) Ez a betűrágás teljesen haszontalan. Így nem lehet megszabadulni attól a keresztény szellemtől, amelyet ki akarunk irtani. Nem akarunk többé olyan embereket látni, akik a ’túlvilág’ felé pislognak. Szabad embereket akarunk, akik tudják és érzik, hogy Isten őbennük lakozik.” (24)
Itt a további idézetek előtt meg kell állni egy kicsit. Rauschning hitelességét nem áll jogomban firtatni, de minden visszaemlékezésnél számolnunk kell azzal, hogy azok értékét a visszaemlékező beállítottsága, hozzáállása, akarva vagy akaratlanul befolyásolhatja. Tipikus példa erre egy másik művel kapcsolatos kétség. Történetesen az Adolf Hitler: Asztali beszélgetések, monológok a vezéri főhadiszálláson, 1941-1944 (Ármádia Kiadó, Bp.), című műröl van szó, ahol fölöttébb érdekes módon, a köztudottan keresztényellenes Martin Bormann birodalmi vezető személyesen jegyezte le a szintén Hitlernek tulajdonított nézeteket, ahol Hitler a kereszténységet gyalázó okfejtéseket már odáig viszi, hogy a kereszténységben és a kommunizmusban rokon (romboló) eszmét lát (lásd: vonatkozó mű 41. és 213. monológ).
Nincs-e itt, illetve ezekben a visszaemlékezésekben esetenként valamelyest célzatosság, annak fényében, hogy ma már tudjuk, a náci mozgalmon belül, adott kérdésekben- többek között pont a kereszténységgel kapcsolatosan is -, ha nem is külön „izmusként”, de eltérő irányzatok voltak jelen? Erre, ha nem is válasz, de mindenképen gondolatébresztő az alábbi, hiteles, magától a „szerzőtől” – mármint Hitlertől - származó állásfoglalás:
„Árja felfogás szerint azonban nem képzelhető el vallás, melyből hiányzik a lélek halhatatlanságába vetett meggyőződés. A Talmud tényleg nem is a túlvilágra készíti elő a híveket, hanem a gyakorlati és jövedelmező földi életre. (…) Ezt a tanítást a legjobban jellemzi terméke: maga a zsidó. Az ő élete csak e világból való és szelleme a valódi kereszténység számára bensőleg éppen olyan idegen, akárcsak ezelőtt kétezer évvel a keresztény tan nagy alapítója számára volt”. (25)
Ezek homlokegyenest szemben állnak a Nietzschei tanokkal és nem utolsó sorban az előbbi Rauschningtől származó idézettel.
Néha olyan benyomása támad az elemzőnek, hogy Hitler nem esetlegesen a nietzschei übermenschet hozta-e szintézisbe egy őáltala értelmezett keresztény töltettel?
Bár írásom célja nem Hitler, de nézzük tovább a Rauschning könyvet, azon megközelítésből, hogy kimondottan jó segítség a nietzschei tanok megvilágítására.
„Hogy nem fogják a kereszt helyébe tenni a horogkeresztet? Hajdani Megváltójuk vérének dicsőítése helyett a mi népünk tiszta vérének hozsannáját fogják zengeni; (…)
Szükségtelennek tartom, hogy a feketecsuhások mártír-glóriában tetszelegjenek az anyókák előtt. De legyűröm őket, biztosak lehetnek efelől. (…) …mártírt semmi esetre sem csinálok belőlük. Harc nélkül fognak elesni. (…) …mi ugyancsak egyház vagyunk. (26)
Nézzük meg először a párhuzamot Nietzschével: „…azt hiszik talán, teológus urak, alkalmat adunk önöknek arra, hogy hazugságaikért mártíromságot szenvedjenek?” (27)
Azaz az új tan olyan megragadóan vonzó lesz, hogy népszerűsége következtében a kereszténység magától elsorvad.
De nézzük a tények ismeretében, milyen volt az az állítólagos hitleri keresztényüldözés a gyakorlatban.

A kereszténység története, tanainak értelmezése során gyakran találkozunk azzal a fogalommal, hogy „valódi kereszténység”. Az erre való igény főleg a politizáló egyházak, a politizálás következtében való egyes, esetlegesen negatív tendenciái megjelenésének volt betudható. Más a politizáló egyház elleni politikai hatalmi harc és megint más a vallás elméletének betámadása. Az elméleti szinten mutatkozó „valódi kereszténység” fogalmakkal az a gond, hogy egyes túlértelmezett formáiban, főleg ha azok valamilyen cél, érdek alátámasztására szolgálnak, jelentős torzulás állhat be, és a végeredmény nem egy „valódi kereszténység”, hanem egy „másik” kereszténység” lehet, amely, ha az alap, azaz az evangéliumi tanokkal sem áll párhuzamban, akkor már nem nevezhető kereszténységnek. Esetünkben, hiába választjuk le a páli tanokat (amelyek tulajdonképpen a megváltás-tanban összpontosulnak), e tanok már az Evangéliumokban is megtalálhatóak, ezzel a kereszténységet legfőbb lényegi elemétől fosztanánk meg. Az a megoldás pedig, hogy a nem tetsző részeket hamisítványnak tituláljuk, minden alátámasztás nélküli alapot szolgáltat a további önkényes értelmezéseknek. Azt kell látnunk, hogy Jézus nem csak egy tanító, egy újabb filozófus, vagy bölcselkedő volt, hisz’ filozófusokból már így is „tele van a padlás”. A kereszténység egyedülállósága, újító megoldási alternatívája pontosan a megváltás-tanban rejlik, ha ettől megfosztjuk a kereszténységet, lényegétől fosztjuk meg. Lényege az emberiségért önként, ártatlanul vállalt kereszthalálban van. Kereszt-énység, kereszt-, ha letörjük róla a megváltás-tant, olyan, mintha a keresztet, annak fő szimbolikáját „tördelnénk”. Ilyen értelmezésben a horogkereszt egy „megtört” kereszt lenne (28), egy megváltoztatott kereszt, hasonlatosan a sátánisták jelképéhez, az antikereszténységet, a feje tetejére állított értékrendet jelképező fordított kereszthez… Mindenesetre Hitler kereszténység értelmezése azért még hagy maga után megvitatásra érdemes kérdéseket…
Az univerzális értelemben vett nemzetiszocializmus történetében viszont olyanok is voltak, akik a kereszténységet saját ideológiájuk erkölcsi alappillérének tették meg és írásaikból, megnyilatkozásaikból fennmaradt, hogy a megváltás-tant is elfogadták (beszúrásként megjegyzem, hogy ellenben Mussolini sem fogadta el) (29), lásd erre, az ez oldaláról sokak számára ismeretlen, sokat kárhoztatott Szálasi Ferencet. Továbbgondolkodtató tény, hogy a bizonyos körök által, a személye iránt még Hitler gyűlöleténél erősebb gyűlölet tobzódásában esetleg nem e játszik nem is annyira elhanyagolható szerepet ez a tény?.... Meglátásai e kapcsán annyira tömören éleslátásúak és lényeget megragadóak, hogy óhatatlanul érdemes pár gondolata az idézésre:
„Vannak emberek akiknek kevés, hogy csak ’az ács fia’ váltsa meg őket. Utóvégre nem is kérték, hogy őket megváltsák; és ha már, akkor legalább is a kínai császár haljon meg értük, (…)
De bírálgatni, lenézni, gúnyolódni azon, hogy ’az ács fia’ e gonosz közömbösség mellett is vállalkozott a megváltásra: ez igen, ez az ő igazi lényük. – Mi közöm vele! Engem senki ne akarjon megváltani! Jó az úgy; ahogyan én vagyok! – és nem gondolja egy pillanatig sem, hogy ő csak pár évig van, azután már élve rothadt lelke mellé hozzárothad teste is. (30) (…)
Jézust fel szabad, fel lehet, fel kell feszíteni, de Jézusnak nem szabad védekeznie, mert ha megteszi, csak megkoronázza törvényellenes cselekedeteinek sorozatát, ami nem nagy baj, de védekezésével lemond arról, hogy Krisztusnak is nevezzék, ami nagyon nagy bajt jelentene. (31) (…)
Jézus meghalt, hogy Krisztus feltámadhasson. (32) (…) Én nem akarok faji vallást.” (33)

Visszakanyarodva a hitleri keresztényüldözés kérdéskörére, értékes és hiteles ismereteket szerezhetünk erről, pontosabban ezzel szemben, a már hivatkozott, Öhquist: A Führer Birodalma című, a nácizmussal foglalkozó, a megszokott orientáltságú kiadványok sorában rendhagyónak számító tanulmányból.
A finn szerző – többszöri németországi tanulmányút tapasztalataira is támaszkodva – több, mint egy esztendőn át kutatta a nemzeti szocializmus sikerének titkait. Művét 1940 őszén, egy évvel a háború kitörése után zárta le. Öhquist tárgyilagos és igazságos akart lenni és e szándékát meg is valósította. (34)
Öhquist ismerteti a német evangélikus egyház és a hitleri állam 1939-ben bekövetkezett végleges kibékülését, valamint bemutatja, hogy az egyházüldözőnek kikiáltott hitlerizmusban mennyivel kedvezőbb volt az egyházak helyzete (pl. támogatások, iskolai vallásoktatások vonatkozásában, stb.), a viszonyított USA és Franciaországgal szemben. Hát igen, vannak még azért a közvélemény számára ismertetésre szoruló adatok…

(23) Johannes Öhquist: A Führer Birodalma, Gede Testvérek Bt., Budapest, 1999., 49-50. o.
(24) Hermann Rauschning: Hitler bizalmasa voltam, Zrínyi Katonai Kiadó,Bp,1970, 50-51. o.
(25) Adolf Hitler: Mein Kampf (Harcom), W. Stoker Kft., 246-247. o.
(26) Hermann Rauschning: Hitler bizalmasa voltam, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1970, 52-54.
(27) Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus, Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő 2005, 92-93. old.
(28) Utalás John Carr: A megtört kereszt c. könyvére.
Más összefüggésben érdekes adalék még a „valódi kereszténység”-értelmezésekre Artur Dinter 1918-ban megjelent regénye, A vérrontó bűn /Gede Testvérek Bt., Bp. 2002./, amely kísérletet tesz arra is, hogy már a fajelméletet is közös nevezőre hozza a kereszténységgel.
(29) Benito Mussolini: A fasizmus doktrínája, Gede Testvérek Bt., Bp. 2000, 58. o.
(30) Szálasi Ferenc börtönnaplója 1938-1940. / 151. o.
(31) Uo. 249. o.
(32) Uo. 75. o.
(33) Uo. 109. o.
(34) Ungvári Gyula írása, a szóban forgó könyv fülszövege

Andriska István

Vissza