F. W. Nietzsche: Az Antikrisztus

- V. -

Az Antikrisztus című mű végére, a magyar fordító, Csejtei Dezső írt egy precíz utószót. Érdekes felvetése, hogy Nietzsche nem azért gyűlölte-e annyira a kereszténységet, mert ő maga is ízig-vérig keresztény volt, és mivel nem tudott megfelelni az önmagával szemben támasztott követelményeknek, ezért frusztráltságából adódó reakciója ebben a gyűlöletben csapódott le. Továbbá Csejtei úgy érzi, hogy Nietzschéből mintha melegséget, vonzódást érezne Jézus személye iránt. Ez szerintem egy mélypszichológiai kalandozás szempontjából talán egy figyelemreméltó és egyedi nézet lehet, de a szellemi spekulációkat félretéve, a tények ismeretében a nietzschei és a jézusi tanok között olyan ellentét feszül, hogy azokat közös nevezőre hozni már a kísérlet szakaszában is a hiteltelenné válást eredményezi. Annak ellenére mondom ezt, hogy ismerjük azt az emberi reakciót, amely adott esetben gyűlölettel fordul az ellen, amelyet bár szeretne, de képtelen elérni („savanyú a szőlő” szindróma, a róka és a szőlő fabula alapján).
Ha leválasztjuk a megváltás-tant – amit a továbbiakban nem fogunk tenni, sőt, azt is röviden értelmezzük – akkor is a jézusi tanításban ott maradnak olyan sarkalatos momentumok (részvét, túlvilág, halhatatlanság, jámborság, de még sorolhatnánk), amivel a nietzschei passzusok teljesen anti (ellen) viszonyban állnak. Egyébként sem derül ki a műből, hogy a megváltás-tantól megfosztott jézusi tanítások és jézusi úton mit is értett Nietzsche…

Csejtei úr odáig megy elemzésében, hogy feltételez egy olyan pszichózist Nietzschénél, miszerint ő szeretett volna lenni az emberiség Megváltója. (Megváltó, azaz Krisztus, ezt a következő mondatoknál vegyük figyelembe.) Ez majdnem nagyon találó és kiváló meglátás – lenne. Egy valamiben hibázik csak, de nagyon. Nietzsche a megváltás-tant elvetette, ebből kifolyólag következtetve, nála Jézus személye, mint Megváltó is tagadva kell, hogy legyen. Nietzsche legfeljebb egy ellen-Jézus, azaz az Antikrisztus lehet. Erről saját maga is így vall egy levelében:
„Új nevet akar adni nekem? Az egyházi nyelvben talál egyet: én vagyok ---- az Antikrisztus.” (38)
***

De mi is az a sokat emlegetett megváltás-tan? Látnunk kell, hogy az évezredek során rendszerek, izmusok, társadalmi formációk jönnek-mennek, egyik csalódás a másik után, és a hőn áhított földi paradicsom valahogy mégsem akar elérkezni. Pedig napjainkban, a korszakban, amelyet úgy is neveznek, hogy az űrkorszak, fejlődik aztán minden a javából, de inkább csak technikailag…
Az ember sem tudta, sem önmagát, sem saját viszonyát az őt körülvevő világhoz megnyugtatóan, kétségektől mentesen és végérvényesen megoldani. Önmegvalósító kurzusok jönnek-mennek, de ezek módszere arra emlékeztet, amikor az ember a saját haját felfelé húzva akarja magát kiemelni a mocsárból.
Aztán ott áll előttünk, de mindmáig csak elméletben, a szép, izmos és felvilágosodott szellemű emberfölötti ember, aki mintegy tökéletes istenségként magasodik a hétköznapok átlagembere fölé. Az ember, főleg fiatalkorában hajlamos hinni ebben az eszményképben, nem véve tudomást a felmerülő kételyekről. De mikor látok egy beteg, magatehetetlen vénembert, aki járni sem tud, és maga alá vizel, szellemi állapota pedig már annyira leromlott, hogy beszélni is alig tud - mert lehet ilyen sorsa öregkorára még egy diplomás atlétának is -, ilyenkor a nietzschei eszménykép még az utópiánál is rosszabbnak tűnik, igazi hazugságnak…
Ha sarokba akarjuk szorítani Nietzschét, elmondhatjuk, az ő érveléséhez hasonlatosan, hogy nietzschei ember még e tanok megalkotója, azaz maga Nietzsche sem volt. Egy életidegen, elméleti, szürke kispolgár volt. Az elméletek és a tett még köszönő viszonyban sem álltak nála. Szerb Antal szavaival élve: „Egy idősebb könyvelő is többet és veszedelmesebben élt, mint ő.” Ennek tükrében szinte szánalmas, hogy mi végre hát, ez az esztelen lázadás.
Ha elmerengünk rajta, rá kell jönnünk, hogy metafizikai értelemben az ember önmagát nem tudja megmenteni, megváltani, holmi végső, állandósult boldogság állapotába. Ehhez ad segítséget Jézus, aki egy igazi hősi életszemléletnek megfelelően, életét adta értünk, hogy el ne vesszünk, azaz egy mentő kezet nyújtott, hogy kihúzzon bennünket abból a bizonyos mocsárból, amely nyomorúságunk, vagy akár boldogtalanságunk és még annyi más nyomasztó dolognak a szimbóluma lehet. Csak annyit kell tennünk, hogy elfogadjuk, és nem kapálódzunk, mint az örvényben fuldokló, holmi egyéb mentő ideológiák kreálásával vagy elfogadásával, mert csak mélyebbre süllyedünk… Nincs ebben semmi „irtózatos pogányság”…
Én azt szoktam mondani, hogy a megváltás-tant elfogadni nem kerül semmibe, - nincs itt semmi nietzschei aktivitás blokkolás, inkább sokszor egy harcias érzékenység az igazságtalanságokkal szemben - viszont nem elfogadni, annak idején majd beláthatatlan következményekkel járhat. Ez az egyetlen esélyünk.


Az isteni elvárásoknak a gyarló, esendő ember, ha megszakad, akkor sem tud maximálisan megfelelni, hisz még Nietzsche szerint is keresztény csak egy volt (Jézus – mármint, aki a meghirdetett tanoknak életvitelével meg is tudott felelni) - kell egy Közbenjáró.
A kereszténység történetében számos Jézus-értelmezés született és valószínűleg még fog is születni. Ezen értelmezések helyességének legjobb értékmérője, hogy azok mennyire felelnek meg az Evangéliumban hirdetett szellemiségnek. (39) Ha átértelmezünk, és nem értelmezünk, akkor abba a hibába eshetünk, hogy egy másik Krisztust kreálunk, amely esetleg céljainknak, beállítottságunknak talán jobban megfelel, de ez már egy másik személy. Szőrszálhasogatásainkban, melyet, legyen némi mentségünkre szólva, gyakran az ürességünk okozta igazságkeresésünk hajt, előfordulhat, hogy észre sem vesszük és átcsúszunk a sötét oldalra. Ha értelmezésünk esetleg több vagy kevesebb pontban, ellentétben áll az eredetivel, az már szó szerint egy Anti-Jézus, azaz az Antikrisztus felé sodródás jele lehet!

(38) Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra, javított kiadás, Osiris Kiadó, Budapest 2004, 562. old.
(39) Nietzschének „köszönhetően” a megváltás-tanon alapuló igazi kereszténységet, sajnos a mai napig is egyesek megvetően úgy nevezik, hogy „judeo-kereszténység”.

Andriska István

Vissza