Nem is emlékszem, mikor voltam legutoljára koncerttermes, leülős, meghallgatós, tapsolós menetrendű koncerten. Az A38 gyönyörű kilátással rendelkező, szolid kamarateremmé avanzsált kiállítótermébe lépve kellemes és cizellált zenei élménnyel gazdagított estét vártam. Szerencsére tévedtem.
Az estét a rotterdami gyökerekkel rendelkező ALBATRE nyitotta szerény köszöntő felkonferálással, melyet követően tétovázás és kímélet nélkül odacsaptak. A zenekar felállása – Gonzo Almeida basszusgitár, billentyűsök, Hugo Costa - szaxofon, Philipp Ernsting - ütősök – a beharangozókban megfogalmazott „free jazz” műfaji besorolás alapján nem okozott meglepetést. A nevezett műfaj területén sajnos nem vagyok jártas, de ez csak az elő pár másodpercben adott okot aggodalomra: a produkció azonnal a (számomra) sokkal otthonosabb experimental noise medrében kezdődött meg. A tömbszerű, kíméletlen ritmus és a szaxofon szinte ipari zajjá torzított sikolyai mögül csak az első szám vége felé kezdtek kitünedezni a kísérleti jazz világából ismert összeomló-begyorsuló tempók, hangnem-váltások. Az egészen az utolsó számig egyetlen folyamatos trackké olvasztott hangfolyam dezorientáló, felkavaró hangulata feszült, éber állapotba kényszerítette hallgatóját, amit nagyon hatékonyan elősegített a gyors, elmosódó mozgásfoszlányokból összeállított, folyamatosan vibráló vizuális aláfestés. Az Albatre zenéje számomra a jazzre csupán improvizatív jellegében emlékeztető, tiszta zajzene.
Az este headlinere, Ana Mendozakorábbi , videofelvételeken látott megnyilvánulásai során a rendkívül fókuszált, professzionális attitűddel rendelkező művész benyomását kelti. Az eredetileg klasszikus gitárzene világából érkezett, korunk egyik legmeghatározóbb gitárosaként emlegetett művésznő ezen az esténTim Dahl basszusgitáros és Max Jaffe ütős társaságában alkotta a váltakozó line-uppal ismert „Unnatural Ways” formációt.
AvaMendoza gitárjátékáról a „virtuóz” jelző használatával nemigen mondunk lényegeset. Ami inkább megragadja s produkció lényegét, az a gitártónusok variálásának dinamikus alkalmazása, a hangzás sajátos, külön dimenziójaként. A markáns, néha punkosan szinkópált, ritmusvilágot a hangszín hirtelen, néha követhetetlen gyorsasággal történő váltásai teszik még kiszámíthatatlanabbá. Ava Mendoza kezében a gitár nem is hangszer, inkább egyfajta bionikus kiegészítésnek tűnik, mivel annyira ösztönös és átérzett a dallam, ritmus és effektek összhangja. S ha már az összhangról van szó: a kellemes meglepetésként feltűnő Tim Dahl külön említést érdemel, aki basszusgitáron hasonló denzitással egészítette az estét.
Ha az Albatre zenéjében a számomra kedvesebb műfaji jellemzőt, a noise hatását emeltem ki, akkor AvaMendoza esetében a beharangozókban említett műfaj- és hatás-kavalkádból mindenképp a „pszichedelikus” jelző emelkedik ki. A művésznő alakjában az este során időnként Jimi Hendrix alakja éledt újra, minden látszólagos műfaji távolság ellenére. Az időről-időre megjelenő vokális szegmensekben Mendoza énekhangja is felcsendül, mint a felszabadult, klasszikus, erőből képzett punk vokál, telt altos megnyilvánulása.
Az este tökéletes megkoronázása volt a ráadás: a „They'll Get You in Your Dreams Irene” (a „Good night Irene” Unnatural Ways albumon hallható feldolgozása) hangzott el Mendoza szóló-előadásában.
A koncertet az A38 kamerái rögzítették, így a zeneértő közönség várhatóan a koncertfelvételt is élvezheti.
