Nomádok - Bevezető
A nomadizmus egy gazdasági és társadalmi forma. Valószínűleg a görög nomós (legelő, lakhely” szóból, valamint az ebből képzett nomás, nomádos „legelőről legelőre vándorló” szavakból ered. A nomád legelőhasználat ciklikus, a kiindulóponthoz rendszeresen visszatérő legelőváltás, amelyben a nomadizáló csoport nem változtatja, vagy csak jelentéktelen mértékben változtatja a teljes ciklust kiszolgáló földrajzi terét. A népvándorlás a lakosság életfeltételeit biztosító teljes térség megváltoztatása.
A történelmi eurázsiai sztyeppei népek általában nagyállattartó lovasnomádok voltak.
„A szkíta nép ugyanis az emberi dolgok között a legelmésebb módon találta ki a legnagyobbat, amit csak tudunk; egyéb dolgukat nem csodálom, de a legnagyobb, amit kitaláltak, az hogy senki sem menekülhet el a ki hozzájuk jött, s hogy senki sem találhatja meg őket, ha nem akarják, hogy rájuk akadjanak. Mert olyanok, kik sem városokat, sem várakat nem alapítanak, valamennyien vándorsátrakban élnek és lovasíjászok; nem földművelésből, hanem marhatenyésztésből élnek, s nincs más lakásuk, mint a kocsijuk: hogy ne lennének azok legyőzhetetlenek és megközelíthetetlenek?” (Hérodotosz görög történetíró (i.e. 484-425.) a szkítákról)
„Harci szokásaik pedig a következők: Miután a szkíta férfi leterítette első ellenfelét, iszik a véréből. Ahányat megöl a csatában, valamennyinek a fejét elviszi a királynak, mert csak az részesül a hadizsákmányban, aki fejet szolgáltatott be: ha nem visz fejet, nem kap a hadi zsákmányból sem. Ezt azután a következőképp nyúzza le: a füleknél körülvágja, majd megfogja a fejet, és kirázza, a bőrről marhabordával lekaparja a húst, a bőrt kezével puhára gyúrja, végül kicserzi, és kéztörlő gyanánt használja; lovának a kantárjára köti, és büszkélkedik vele, mert azt tekintik a legderekabbnak, akinek a legtöbb ilyen kéztörlője van. Ezekből a lenyúzott fejbőrökből sokan köpenyt is készítenek, hogy hordhassák; úgy varrják össze, mint az állati bundából a juhászsubát. Vannak azután olyanok, akik a megölt ellenségeik jobb karját a körmökkel együtt lenyúzzák, és tegezborítót készítenek belőle. Mert az emberi bőr vastag, és fehér, majdnem valamennyi bőr közül a legcsillogóbb. Sokan egész embereket is lenyúznak, majd fára feszítik, és lovaikon hordozzák.
Ezek a szokásaik tehát ilyenek, legnagyobb ellenségeik fejével pedig úgy járnak el, hogy a szemöldök alatt körülfűrészelik, és kitisztogatják. Ha már most szegény, akkor csak ökörbőrt húz rá, és úgy használja, de ha gazdag, akkor kívülről ráfeszíti ugyan az ökörbőrt, belülről bearanyozza, és úgy használja ivóedényként. Megteszik ezt rokonaikkal is, ha erősen összekülönböznek, és erősebbnek bizonyulnak a király előtt. Ha megbecsült vendégei érkeznek, elébük hordja ezeket a fejeket, és elmondja, hogy rokon létükre rátámadt, de ő legyőzte őket. Ezt tartják kiváló emberhez illő tettnek.
Évenként egyszer minden járásfőnök egy edényre való bort kever a maga járásában, és ebből csak azok a szkíták ihatnak, akik már öltek ellenséget. Azok, akik ezt nem tették, nem kóstolhatják meg ezt a bort, hanem e megtiszteléstől kizárva, távolabb kell ülniük. Náluk ez a legnagyobb gyalázat. Azok viszont, akik már igen sok embert ejtettek el, két kancsóból ihatnak egyszerre.” (Hérodotosz görög történetíró (i.e. 484-425.) a szkítákról)
„Viselnek pedig nyers ökörbőrből készített sisakokat, vérteket s fonott pajzsokat. Fegyverül bírnak dárdákat, kardot és íjat.”
„ A nomádok sátrai nemezből vannak készítve s szekerekre vannak felerősítve, melyekben laknak. S a sátrak körül vannak a nyájak, melyek tejével, túrójával és húsával táplálkoznak. Követik pedig a legelőket, elfoglalván mindig a fűvel bíró helyeket, télen ugyan a Meotisz körüli mocsaraknál, nyáron pedig a lapályokon is.”
„Minden szkíta és szarmata népnek az a sajátsága, hogy a lovakat kiherélik az engedelmesség végett. Mert kicsinyek ugyan, de nagyon serények és makrancosak.”
„Egyedül a napot tartják istennek, s ennek lovat áldoznak.”
„Jó lovasok és gyalogosok. Íjakat, kardokat, vérteket és baltákat viselnek, aranyövük van és fejdíszük a csatában. A lovak aranyzablájúak, s vállszíjaik is aranyosak.” (Sztrábó (i.e. 66- i.sz. 24.) a szkítákról és szarmatákról)
 |
Kovács Katalin - kontakt