Kobza Vajk versei

Nevesincs erő

Az űr setétjén át
számtalan esztendeje már:
fénnyel itat egy nevesincs erő.

Az idő: ereklye.
Hömpölygő lángként tódultunk
e tüzes sárgolyóra.
Akkor láttalak,
akkor éreztelek,
akkor vesztettelek
szem elől utoljára.
Keresve sem találtalak.

Ó világok őre!
Íme!
Fellebbentem
az elém omlott
fátyolfalat!
Elállítom a
koromvízesést!
Visszatekintek, előre!

A szem mögött,
a kozmosz másik felén
kacsint a nevesincs erő.
Csillagokkal kirakott
köpenyt terít.
Megrázza hangtalan.
Fekete korongok omlanak
most össze.
Járatok nyílnak, hívnak:
elemek táncát látni,
újvilágba Nappá válni.

Jössz-e?

 

Kérgemben (Tarcsi Évának ajánlva!)

Kérgemben érzem,
mint egy váratlanul elpusztuló,
ismeretlen faj utolsó példánya,
úgy haldoklik bennem a közös emlék.
Kövek közt gondosan elhelyezett
pislákoló tüzek és füstölőkből
szabadult füst tömbök
mutatták az utad.
A folyó tükréből
hullámzott arcod felénk.
Mosolyogtál,
könnyedén oldódott képed a vízben.
Megfoghatatlan látvány:
az ébredő est
első árnyai alatt
a fényhajó elég.
Ott a szigetcsúcson!
Remeg a fákon
milliárd levél,
lobog a láng,
sürget az ég,
borong a tér,
egy hang a kezdet
és egy a vég.
Ki látta se hitte el,
megfáradt lelked
gólya vitte el.

“Föld és Ég veled!”

 

Tejúton érkező lélmadarak

Vérző köldökkel,
Napasszony tején éheztek.
Tejútnyi tej-ligetek,
bő tömlők ragyognak
setét, kopár hold mögött.

Látóhatár nélküli,
csendpalástot szövő
tengervilágok.

Látók és hallók,
földre hullott
fénytojásban utazók;
orral, szemmel és füllel,
lábbakkal, kezekkel
születő szertartók.

Napszentületkor,
szemünkre érmét rakva suttogják el
a világmindenség titkait!

 

Kútlélek

Kútlélek:
forrásként zubog föl.

Napnyalábot kajtat
a sötét lombú,
késő hajnali
rengeteg.
Nem tudhatja.
Pislákol-e
piros virág,
parázs, hamu alatt?
Nem tudja.
Meglepte-e
koszos lelked
a hajnali harmat?

Nevesincs fák,
ősöreg csontok
kapaszkodnak
hamuszín égben.
Pipacs Nap ragyog át,
s átszakad a gát,
leszakad az ég,
bekopog a vég,
beomlik a kút.
Átokverte alagút
az elhanyagolt,
haldokló
élet.

 

Tótágast

Csontokat számolok,
hátha van fölös
mit odaadhatok.
Nem-tudásomat
elosztanám mind.
Tótágasból vissza-
húznám s kint
fénytől áznék,
dobolás helyett
csörgőt ráznék,
mint kisdedek.
Gügyögnék neked
köröm alatti
piszokból világot,
piciny magból
tündérvirágot.
Tűzkeresztség,
pernye száll.

Mondd!
Őstudást
írottból ki tanul?
Engedd dobodat!
Rakd el dobodat!
Hallgass hát
szívdobbanást!
Tótágas tudásteret
tanulni könyvből nem lehet;
mint lélekmadár fenn
a repülést is, ezt is
csak benn érezheted!

 

Tejszínű emlék

Kormos kölök köldök,
gyermek idő halványul,
porrá vál csontok között.
Ezüstfüst erdőben tejszínű,
puha kövek hullanak lombkoronákról.
A fák hallanak.
Ágakról pattogó neszek szólnak
szomjas lélekhez.
Csermelyek vallanak.
Odú-őrzők,
szárnyas alakzatok keringenek.
Bükkök majd’ elfeledett
istenéhez fohászkodik az emlékezet.
Nappal is pillázók láthatók,
nemes csillagok.
Megfáradtam.
Mostantól minden pillantásom új,
szikrát hányó kék-ég zsarátnok
láthatóan homlokomba búj.

 

Megmutathatatlan

Óriás hazugság-fa árnyékában cseperedünk.
Lombjainál hűsölünk ma is, ágai közt
tört fényt szemlélve, nehéz szemhéjakkal.
Egy-egy kegyelmi pillanatban
rám s rád törnek sugarak,
csiklandozók, igazság-fonalak.
Körbekerítve meleg színű csápokkal, susogva
hajlítanak téren s időn, belső ujjunkra fonódva,
végső szabadságunk mutatva:
a történelmen kívüli Őt.

 

Váratlan igézés

Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-háj!
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-máj!

Göncöl-küllőn csimpaszkodtunk,
hol átfordul a tér.
Csillagsarkán talpunk alatt
most is lüktet a vér.
Látomás keresett minket,
mi nem kerestük őt.
Tekintetünk rég elnyelte
a kék kozmikus hőt.

Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-háj!
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-máj!

Tűzkígyó-zománclény, füstös;
nyakán fény, egy tükrös.
Feljő hát ragyogó Napunk
s hullnak tej-apasztók,
rontásidézők a gőzbe,
a megszentelt füstbe
felmagasztosult énné ég
a hazugság szénné.

Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-háj!
Éhszáj, méhszáj,
rozsdafarkú-máj!
Éhszáj, méhszáj,
Őristen, no megállj!

 

Út a szellemházhoz

Minden út a szellemházhoz vezet.
Összes lépésünk: szellemtánc.
Noszogatnak rejtjeles füstkezek.
Minden hét mérföld mögött éj rebeg.
Első lélekzet, első kívánság:
– Úgy szándékozom megérkezni,
miképpen egy láthatatlan madár csapkod
földre érkezése előtt.
Tar-patak kristályvízéből íva
kihányom a világrohasztókat.
Földi nyelven leírhatatlan erő:
tisztulás, csontig lefejtett tudomás.
Ébren álmodó sző jövőt egy nehéz,
kék bársony függöny mögött.
Nosza, bújjunk oda!
Én is! Te is! Az élők! Mind!
Ott eszmélve a kék-köd csendben:
minden aminek lelke van: él,
minden, ami él: mozog,
minden, ami mozog: úton jár
s minden út a szellemházhoz vezet.

 

Én határai

Mikor elmúlik
vágyból a hajlam
szétválasztani:
sötétből a fényt,
ősből az újat,
Napból a Holdat,
jóból a szépet,
zöldből a kéket,
kígyóból mérget,
írből a gyógy-ot;
hasad fel szemed
ott, ahol tűzben
edzik az elmét
füstbe tűnnek az
én határai.

 

Csontokból rakott világ / Ima

Világom csontokból rakatott.
Mert, a világ csontokból rakatott.

Égtejem, én vérem.
Szaladj a fák közé!
Égtejem, én vérem.
Suhanj a sás fölé!
Égtejem, én vérem.
Maradj vélem!

Felöltött köpönyeg.
Többször őt nem kérem!
Feltöltött kulacsom.
Többször őt nem kérem!

Égtejem, én vérem!
Rohanj a rév elé!
Égtejem, én vérem!
Bújtass a Nap mögé!
Égtejem, én vérem!
Maradj vélem!

Világod csontokból rakatott.
Mert, a világ: csontokból rakatott.

 

Göncölhajtók

Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
Csillaghéjas tejpaláston utazók,
kóbor gyermeklelkek loholnak az ölbe.
Titokzatos erők gyűlnek űristen-ökölbe.

Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
Ősanyánk összetartja a kerekeket
a szemközt álló recsegő gyerekeket.

Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
Teremtőnk lehunyt szemhéj párja várja,
hogy élettel töltse meg a sötét tereket.

Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.
Nevesincs Naprendszerek hajlékká válnak,
tengernyi őshajakban is már lelkek hálnak.

Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.

Hajtják hajtják a szekeret, küllők ropognak világokon át.
Ma is hallani, ma is látni: agg bölcs ajkáról lefolyni
a mindenség szavát.

Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret,
kik éltek már fekete, álmatlan teleket.

 

Kifordult Világ Igricei

Csalfa dalokkal lármáznak izzadt igricek,
a kopott ujjú nyenyerések.
Agyagsípokon szuszognak s hamis körtemuzsikán
a bágyadt, viaszos szájszélek.
Őrjöngő huhogással kaparásznak,
utat vakarnak a sár alá piszkos kezükkel.
Ásítoznak, sírokat ásva föld alá tekintenek:
sóvárognak, sosem volt kincsek helyett
ősi csontokat szagolnak, időtlen verejtékeket.

 

Egy pillanatnyi virág textúrája

Megrémisztett ez a könnyed bomlás,
amint megláttam egy elhulló szirom szövedékét.
Feléje fordítottam tenyerem a rács mögül,
mire lágyan kicsúszott fáradt ujjaim közül.
Vágyom a zsigerig hatoló kéjes tekintetre,
mely éretté varázsol.
Ellobbanó szatén, fáradhatatlan csipkeverés.
Játszik velem!
Durva finomságát sem rejti el, mégis kevés.
Kibomlik a kész anyag: látom apró részleteit a textúrának.
Vér tapad hozzá most is, mint egy vörösen nyíló virághoz.

 

Hívás

Éjszak.
Érzem felém fúj.
Belém búj
rég-jeges vágy.

Sarkcsillag.
Vándorolok.
Innen amoda.

Mezítelen húsom
hókristállyal fedném
s éber szellememet
nem űzné el semmi kény.
Barlangokban várnám a nyarat.
Napkeltétől innám a havat
s aztán mennék, mennék
napnyugtáig parazsat ennék.
Édes hője volna takaróm.

Ó vándor, emeld fel fejed!
Ott megleled gyökér alján
kőbe vésett jeled.

Álomban létrán mászom.
Innen amoda.

Testem új bálvány,
fekszik mozdulatlanul.
Épp árnymadarak recitálnak.
Fénylőn körbe énekelnek.
Szemeim helyére új szemeket vájnak.


 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2018. 09. 28. - 06:05 | © szerzőség: Kobza Vajk