Lehullt a halotti lepel
- Dead Can Dance album- és koncert-beszámoló -
Dead Can Dance: Anastasis – Feltámadás. Mi más is lehetne a címe egy olyan zenekar visszatérő lemezének, amelynek nevében a halott szó szerepel?
A mi Halottunk "ténylegesen" 1998-ban hunyt el: a DCD bejelentette feloszlását.
Utólag átlátva, nem is lehetett igazán meglepő. Az 1981-ben megalakult ausztrál társulat két front-tagja, Lisa Gerrard és Brendan Perry a zenekar működése közben és mellett angliai ingatlanjaikat is folyamatosan megosztották egymással, ennek köszönhetően nyilván egyszerűbb volt ugyanezt tenni élményeikkel, kreatív gondolataikkal, zenei ötleteikkel is. Ezen állapot egészen 1990-ig fennállt – azaz a legjelentősebb korszakaikat, legmeghatározóbb albumaikat átölelő periódus végéig.
Időközben a hallgatóság elé bocsátották a posztpunk-goth Dead Can Dance ('84), a dark-wave Spleen and Ideal ('85), a barokk Within the Realm of a Dying Sun ('87), a neoklasszikus The Serpent's Egg ('88), és a reneszánsz Aion ('90) elnevezésű, az idők végezetét is majdan semmibe vevő, minden falat erőszak alkalmazása nélkül ledönteni képes műalkotásokat. A DCD felállította az extrém tézist, majd be is bizonyította azt: a Halott Tud Táncolni.
Ebből a megszokott stádiumból a kettős különköltözött, Brendan Írországba, Lisa vissza Ausztráliába, vagyis a lehető legtávolabbra egymástól. A fizikai távolságot továbbá így éppen egy félnapnyi időeltolódás ékesítette.
A duó folytatta, de a következő lemez elkészítéséhez már három év eltelte kellett. Lisa a stúdiómunkálatok idejére ugyan elutazott Írországba, de ez már nem lehetett teljesen ugyanaz, mint az előzőekben alkalmazott mindennapi diskurzus, a szó szoros értelemben vett, egymás állandó ihletése, formálása. A korábbiakban mindez a fentiekből adódóan már egy-egy album koncepciózus ötletének megszületése előtt is így zajlott – a sorlemez maga már "csak" egy végeredmény volt.
Ezzel ellentétben, az új helyzetben a két tag egyedül gyűjtögette ötleteit. Az időeltoldódás miatt érdemben nem igazán lehetett szó valamilyen esetleges valósidejű értekezésről sem. Végül a stúdióban történő párbeszéd, ötletadás, vagy akár módosítás is már csupán hozzájárulás volt a zömében kész személyes darabokhoz. Ezt még árnyalta az is, hogy Lisa idejének nagy részét otthon a családalapítás és gyermekszülés töltötte ki. Brendan pedig, aki egy folyó közepén fekvő szigeten álló templomba rendezte be lakhelyét és stúdióját, egymagában alakította elképzeléseit. Ráadásként egy ilyen idilli környezetben való ráérős tevékenykedés során talán megszállhatja az alkotót egy - vagy helyes, vagy nem - "isteni sugallat" is, miszerint a "szent helyen" meglelt irányvonalat és ideákat mindenképpen követni is kell.
Ezeknek megfelelően az akkoriban készülő album inkább Brendan-személyes anyaggá formálódott, Lisa alkotói társból együttműködő partnerré vált, szerzeményeivel inkább csak a kontrasztot szolgáltatta.
Ehhez járult hozzá még egy másik faktor is: a témaválasztás kérdése. A DCD régi jó szokásához híven minden lemezen más és más egységtémához nyúlt vissza az időben, és alkotott belőle a jelenben. Az addigi öt sorlemezükkel a fő csapásirányokat viszonylag már bejárták, a tárház legalábbis nagy egységtémák tekintetében kimerülni látszott. A zenekar akkori új lemezre a "világkörüli utazás" piedesztálra emelését vélte megoldásnak.
Irigylésre méltó, szakrális stúdiókörnyezet ide vagy oda: az Into the Labyrinth ('93) végül egy világzenébe hajló, kissé kényszeredetten eklektikus album lett, amely még mindig nagyszerű volt ugyan, de már kevésbé determináns, egységes és kiforrott, mint az azt megelőzők.
Nem véletlen tehát, hogy Lisa '95-ben zeneileg is külön útra tért, és saját belső világát jobban kifejező szólóalbumot jelentetett meg (Mirror Pool).
A Dead' ezután még egy alkalommal, ugyanígy, ugyanott összejött, és a "világ ritmusai egyesüljetek" vezényelv zászlaja alatt eljárta búcsútáncát, a Spiritchaser-t ('96).
A Szellemvadászat sikerült; az Üldöző - két év agonizálás után, 1998-ban - meghalt.
Ám egyvalamivel nem számoltak. A holtak egynémelyike olykor feltámadhat...
A feltámadottakban van valami közös, valahogyan mindig másabbak, különbözőbbek, mint hajdanvolt egykori önmaguk. Jól ismerjük már eme jelenséget legendákból, regényekből, mozgóképekből. Mindig ugyanaz: a feltámadott alany testben újra itt van ugyan, de viselkedésében önmagát már csak nyomokban idézi, általában kísértő lidércként jár-kel, tébolyult elméjű lényként leledz ezen a világon.
Ezek ismeretében egy pillanatra útközben megállt a keze az embernek, amikor a Dead Can Dance elnevezésű zenekar új, 2012-es, Anastasis című CD-jét kellett berakni a lejátszóba.
Persze a kíváncsiság győz, és hamarosan az első szám, a Children of the Sun szól. Az induló string-szólamokból még nem ismerjük fel őket, de később mihelyst felhangzik az ütős yangkin is, már közelebb vagyunk.
Azonban amikor Brendan a következőket énekli: "Ősiek vagyunk. Olyan ősiek, mint a Nap". Aztán: "Az óceánból jöttünk, ősi otthonunkból". Majd "Nyújtsd ki karod, és érintsd meg az Eget" és "Amelyen át a Mennyekbe emelkedünk" ...akkor bizony megijedünk.
A szöveg hivatalosan az emberiség felemelkedéséről szól; ugyanakkor a DCD önjellemző vallomása, kinyilatkoztatása is egyben – azaz leírása annak, hogy kik ők, honnan valók, milyen célba való jutásra vágynak és mit csinálnak pontosan – és ezzel van a bibi.
Azzal a művelettel, hogy Brendan ezeket a gondolatokat ennyire egyenesen elmondja, egyértelműsíti felénk – egyben felfedi zenéjük "titkát" is, világosan ecseteli, miért olyan amilyen.
Ez pedig kicsit olyan, mintha megfejtenék az eddig oly rejtélyes álmunkat, és elemző orvosi módon szimplán megmagyaráznák annak miértjeit.
Sajnos egyébként a szám zenei megvalósítása is hűen visszaadja a szimpla mondandókat: és egy Induló lett a nyitó dalból.
Ilyen közönséges visszatérő darabra pedig nincs szüksége egy igényessé kényeztetett DCD-hallgatónak.
A következő számmal, az Anabasis-sel már jobban folytatódik a visszatérés, ez már inkább come-back.
Mind szövegvilágban, hiszen azt teszi, ami a DCD-nek jól áll: históriát dolgoz fel, az ókori görög hadvezér és filozófus, Xenophón írásos műve az Anabaszisz.
Mind zeneileg: hiszen azt teszi, ami a DCD-nek jól áll: históriát zenésít meg, s fejezi ki az eseményeket a hangok nyelvén.
A hangok, amelyeket találtak ill. összekombináltak a stúdióban, ragyogóan szólnak. Mesteri, ahogyan ezek a hangok nem afféle túltökéletesen, és nem harsányan szólalnak meg, hanem visszafogottan és finoman, mint például az elején felcsendülő koppanós hang, de ez érvényes minden továbbira is a track-en belül. És ezek a hangok nagyon illeszkednek egymáshoz, a dal szépen épül fel és nagyon össze van rakva. Lisa hangja is éppen így, visszafogottan illik ide. Szép a lecsengés is. Kerek.
Az Agape (Agapé) hasonló minőséggel folytatódik. Jól megtervezett szerkezet, a végén egy DCD-hez mérten ütemesebb extázis vonul el, mint a front.
Amnesia. Óda az emlékek fontosságához. Nagyon szép, melankolikus, mélabús dallamok. Elég csak a zenét hallgatni szöveg nélkül, teljes mértékben érezhető, hogy emlékeket közvetít. Szakítás utáni időket élő egyén óvatosan hallgassa, mert a zene az érzelmeket felerősíti, a szép és fájó emlékeket újra előtérbe helyezi.
Nagyjából mindben rendben is lenne, ha a dal egyszerűen csak úgy menne végig, ahogyan elkezdődik. De egy erőltetett menet a vége, kiterjeszkedéssel, egetrengető fúvósokkal. Ez így már nagyon sablonos.
Kiko. Nagyon darabos, és kusza, és érdemtelenül elnyújtott. Töltelékdarab, de az átlag alatti fajtából. Amikor egy zenekar egy sorlemezre összegyűjtött számai közt érezhetően akad mérsékeltebben jól sikerült darab, úgy azt kábé az album 2/3-adának részére teszik – mint ezt. Dehát az Anastasis egy nyolc számos album, tizenhat évnyi felhalmozódott gondolat után, nem?
Sajnos úgy néz ki, hogy ennél nem volt több ötlet.
Opium. Ismét azok a lágy, puha hangok, amelyek olyan jók voltak az Anabasis-en (a második szám), és itt is olyan jók...
Emiatt, és a dallam miatt olyan gyönyörű hangzású az Opium.
A szöveg ellenben itt is laposkás. Azonban Perry zengő énekhangja kárpótlást nyújt. Mély, idősödő hangjában benne van az élet sok tapasztalata, a bölcsesség minden íze. Közben egy megfáradt embert idéz – de ahelyett hogy ez hátrányára válna az éneklésnek, éppen ettől lesz jó, és hiteles, ahogyan arról énekel, hogy a magafajta ember nem találja helyét a mai civilizált világban.
Return of the She-King. Megérne egy kérdést, hogy miért éppen azokat a számokat fogják hosszúra, amelyek csak kevés ötletet tartalmaznak? Mert a Kiko mellett ez is ilyen: egy megrekedt alapötlet, amit elnyújtanak, toldozgatnak, színezgetnek.
A sok filmzene is megártott: dobpergés, miegymás, és klisé-szerű, sekélyesen patetikus szólamok. A szimfonikus refréntől emelkedettebb hangulatba kellene kerülnöm, ugye? Nem megy.
All in good time. Azaz mindent a maga idejében. Legalább ennyiben helytálló a cím, mivel csendes, levezető dal, de különben nem DCD-albumszám ez, hiszen abszolút szólóalbum jellegű. Ettől függetlenül szép, halk, nyugtató, az elalvás idejében nagyon good.
A visszatérés tehát végbement, az album meghallgatása után a halotti diagnózist a következőképpen állíthatjuk fel.
Van egy-két egészen mérsékelten sikerült darab, amely elüt a korábbi DCD-szellemtől és minőségtől, de mondjuk legyünk elnézőek és ne is foglalkozzunk ezekkel külön, lássuk tehát a többit.
Ahogyan az megállapításra is került a számok leírásánál, nem tagadható: többségük egészen jól fel van építve.
De ezen pozitívum megállapítása mellett még, milyenek is ezek a felépítések? Leginkább az a következtetés vonható le, hogy az egyszerű, a sablonból olvasott felé hajló a számok zenei szerkesztése: alapütem, majd még több; dallam, majd még több; kiegészítés, színezgetés, levezetés; olykor a levezetés előtt még egy "minden szól" etap.
Egy zenekar attól is válik Különlegessé, hogy eltérő, kirívó, egyedi, ritkább esetben eladdig soha nem hallott stílust teremt meg, vagy legalább is képvisel. Ez az elismerő megállapítás az Anastasis-ról nem, vagy csupán - annak jóvoltából, hogy egy zenekar teljes mértékben azért mégse szabadulhat a saját maga által magára hagyott zenei örökségtől és stílusjegyektől - mérsékelten vonható le.
Ha ezen az albumon keresztül ismerkedne meg a DCD-vel egy hallgató, nem feltétlenül mutatna erős érdeklődést a többi munkájuk irányába. Márpedig a Dead Can Dance-re korábban igazán elmondható volt ennek az ellenkezője...
De mostanra tovatűnt a régebbi időszakokra jellemző finom, részletes strukturáltság, a rendkívüli összetettség, és a félreismerhetetlenül egyedi zenejellem, amely legmarkánsabban az első öt albumra (azon belül egyik-másikra erősebb mértékben) volt jellemző.
Az új albumnál már a fentebb (a hatodik és hetedik sorlemeznél) ecsetelt alkotási folyamatok mérvadóak: a DCD ugyanott (Perry templomstúdiójában), ugyanúgy (csupán a felvételek idejére összeállva) készítették az Anastasis-t.
A régi és új DCD közti kontraszt felfedezésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni egyéb tényezőket sem.
Felvillanyozó az ötlet, ha valaki egyes-egyedül, vagy kettedmagában kísérel meg feljátszani és összerakni egy teljes stúdióalbumot. És nem zárhatjuk ki, hogy az eredmény sikerülhet akár egészen kiválóra is. A DCD esetében azonban - akik többé-kevésbé az említett módon járnak el az Into the Labyrinth óta - sajnos nem ez a megállapítás igazolódik.
Nem kétséges: hiányoznak a profi, kiegészítő vendégzenészek, akik - most már egyáltalán nem meglepő módon - az első öt album elkészítésénél részt vettek.
Hasonlóképpen hiányzik egy igazán jó zenei producer is: itt John A. Rivers neve hozható összefüggésbe a csúcsidőszakkal, őt kellene-lehetne egy, az arculatba illő külsősnek helyettesíteni – jelenleg ugyanis a DCD ezt a műveletet is házon belül oldja meg.
Következzék a másik faktor: a közvetítenivaló (a szöveg; vagy téma) szoros összefüggésben áll magával a végtermékkel, a zenével, és annak milyenségével.
Márpedig a legújabb album szövegei - ahogyan az fentebb is olvasható elsősorban a Children of the Sun kapcsán - fogalmazzunk úgy, hogy kívánnivalókat hagynak maguk után.
A Dead Can Dance a régebbi lemezein nem szolgált nyílt vallomást, mint azt a mostani, önmagukhoz képest együgyűbb számaikban teszik.
Korábbi szövegeik egyénekről, életsorsokról, legendákról, eszményekről szóltak. A szplín és az ideál kissé bizarr kettőséről. Evilágról, másvilágról; és azok találkozásairól. Az ősi természetről, amelynek sokkal szervesebb része az ember maga, mintsem a jobban ismert civilizált környezetünknek.
Zenéjük maga a megtestesítése, kifejezőeszköze volt magasztos témáiknak. Megzenésítéseik kísérteties hatalmukba kerítettek bennünket, megbabonázott minket a megfoghatatlan, elbűvölt minket a misztikum, fogva tartott a mélység. A hangokon, és finomabb, nem ennyire direkt szövegeken keresztül, használati utasítás nélkül, önmagunkban eddig is Tudtuk, hogy miért ennyire különleges a zenéjük. Vagy Éreztük. Néha csak Sejtettük.
...Most viszont már tudjuk: mert elmondták nekünk, felvázolták nagyvonalakban, és ez a kár.
Az Aion-on még fekete volt a Nap egy fehér világban (Black Sun). Most már minden világos... (Children of the Sun).
Az önleleplezés tetejébe most már hétköznapi, emberi érzelmekről énekelnek.
Az nem változott, hogy konkrét, beszédünkben is megtalálható, normál szavakból álló szövege csak néhány számnak van, általában Brendan Perry tollából. A többi szerzeményen Lisa énekel, de nem hagyományos, hanem a dalkörnyezethez illő, kreált, vagy "lopott" szavakat, hangokat, hanglejtéseket fűz egymás után.
De amíg ezek korábban, a magasztos Brendan-témák miatt misztikus kiegészítői voltak azoknak a teljes dalsorban, addig most, a jelenlegi szövegek mellett - a szót is nehezen lehet leírni, de - halandzsázásnak tetszenek.
Összefoglalva, a korábbi, túlvilági jellem, a messziről érkező szövegek helyett – evilági, egyszerű, emberi érzelmek foglalták el a helyet.
Körvonalazódik tehát a sziluett: de ez nem A Halotté.
Visszatért a Dead Can Dance, de valami nem stimmelt. Most már megvan a magyarázat.
A Feltámadás fogalma új formátumot nyert, és egy ellenkező irányú, inverz anasztázis ment végbe: nem egy hétköznapi emberi lény támadott fel és tért vissza különös élőholtként – hanem fordítva, a különös halottból lett most egyszerű, emberi lény.
Az Anastasis az antitézist állította fel és bizonyította be azt: a halottból élő válhat.
És ez az amiért fura a visszatért Dead Can Dance: a túlvilágiból evilági; a misztikusból emberi; a távoliból közeli lett.
Ha maradt is valami az ősi misztikumból, mostanság már az is más, a DCD most már kissé kényszeredetten, erőlködő módon próbál sejtelmes lenni. Ami korábban, "halotti mivoltukból" adódóan, magától ment – azt most csak emlékeikben keresik szüntelenül. (Amnesia).
A Dead Can Dance korábban volt tehát halott, eredetileg született annak '81-ben; '98-ban szűnt meg annak lenni; a klinikai élet beálltát '12-ben lehet megállapítani.
Pedig nekünk Az a halott tetszett: az aki idegen volt, nem közénk való, az aki korábban kísértő lidércként jár-kelt, az aki tébolyult elméjű lényként leledzett ezen a világon.
A Dead', visszatértével lerántotta magáról a halotti leplet. És a finoman szőtt csipke helyett, méteráruboltban vásárolt vászonra cserélte fátylát.
A koncert
Internetes korunk trendjét meglovagolva, minden lehetőséget csaknem maximálisan ki lehet használni, kellő promócióval már egy félig-meddig nevesebb előadó performanszára is magas nézőszámot lehet generálni. A neten úgyis sokan megveszik a koncertjegyeket, többen, mint amennyieket tényleges valójában érdekel az előadő, hiszen programfüzet-lapozgatók is kattintgatnak a bevásárlás gombra.
A magyar szervezők vagy nincsenek is tudatában a Dead Can Dance által művelt zene sajátosságainak, vagy tettek jó magasról az egészre, és egy hatalmas, modern sportlétesítményt választottak az előadás helyszínéül (Papp László Sportaréna).
Nem mintha kisajátíthatnánk magunknak a zenekar iránti szeretetet, de a fentieknek köszönhetően, a DCD múltjának és zenéjének mélysége iránt az eseményen fekete öltözettel tiszteletet mutató egyének csak szétszórva, "halvány" foltokban mutatkoztunk ebben a nagy arénában.
Maga a zene, és annak élménye is megsínylette a dolgot: a gigantikus térben elveszett az az intimitás, amit kisebb közegben és térben a Dead Can Dance a megjelenésével és zenéjével megteremteni tud.
Muszáj megemlíteni, hogy csak a magyar szervezők tudtak ilyen baklövésre vetemedni, a DCD előadásokat ugyanis hazánkon kívül az egész világon szinte kivétel nélkül mindenhol elegáns operaházakban, ízléses színház- és hangversenytermekben, megfelelő kongresszusi központokban rendezik, ahol a közelség tényleg összekapcsol a Zenével.
Mivel ezt pótolni maradéktalanul nem lehet, azt vagyunk kénytelenek értékelni, ami így maradt.
Brendan színpadi megjelenése és viselkedése visszafogott volt: egyszerű ingben és nadrágban, mocorgott a pódiumon.
Lisa Gerrardé ennél színpadiasabb és pompásabb: vállát elegáns köpeny borította, frizurája is úrhölgyi volt. Testtartása mindvégig kecses, egyenes, zenészjátéka kimért volt. Bizonyosan figyelnie is kellett arra, hogy némely esetben ne ragadja el a zenei hév és mondjuk ne lejtsen némi táncot a ritmusokra, de ezt sikerült is megvalósítania. Nem paktált le teljesen a közönséggel, nem integetett vigyorogva minden szám után; ha mégis reagált a nagyérdemű éljenzésére, az kimerült mosolyban és fejbólintásban.
Jól is teszi mindezt, hiszen így marad hiteles: előadóként ügyelnie kell arra, hogy fenntartsa azt a valóságot, vagy illúziót, miszerint az előadó, ott a közönség felett, magasan a színpadon, egy másabb lény, egy kissé idegen, egy ikon. A Dead Can Dance távoli zenéjéhez pediglen különösen igaz ez, lényegében követelmény.
A hangosítás a hely jellege miatt tehát eleve nem lehetett tökéletes, de az arénához mérten elfogadható volt. Így legalább audiálisan, valamennyire megközelítették az áhított eredményt. Minderről bőven tehetett Lisa Gerrard is.
Hangja egészen éteri volt, szárnyalt a nagy térben is. Kissé meglepő módon erősebbnek tűnt az utóbbi néhány DCD- és szólóalbumokon hallható teljesítményeinél is, legragyogóbb pompájában tündökölt. Ámulattal lehetett hallgatni Őt: felülmúlhatatlanul kivételes hangjával végképp rászolgált az idegen, magasztos, isteni jelzőre, és joggal gondolhattuk: ilyen hangú énekesnőt halandó anya nem szülhet.
Lisa hangszerjátéka is minden elismerést megérdemelt.
A vizualitás ellenben nem illethető ilyen jelzőkkel: a DCD esetében tényleg a zenén van a hangsúly, a 2005-ös turné vörös függönye éppen elegendő lett volna. Ehelyett fények villództak, amelyek nem voltak ugyan kimondottan zavaróak, de egyáltalán nem illettek a képbe.
A szetlista nyilvánvalóan a legújabb albumra alapozódott, de szép számmal hallhattunk korábbi darabokat is. Sőt, egyfajta összegzés volt az előadás, mivel a dalsorba több alkalommal bele-belecsempésztek Brendan és Lisa szólódalokat is – amelyek előadása közben a "nem érintett fél" illedelmesen le- vagy háttérbe is vonult a színpadról.
A Gladiátor filmzenéje is szerepet kapott, szóval a közönség legnagyobb részének is elhúzták a nótáját.
Ami igazán fájdalmas pont lehetett, az éppen az igazán régi szerzeményektől való, igazából érthetetlen ódzkodás: azok a bizonyos korábbi darabok is inkább a későbbi albumaikról szólaltak meg. Arról az emlegetett "első ötről", a főtermésről mindösszesen 1 szám hangzott el a koncerten összesen leadott 19 közül.
Viszont voltak köztük gyönyörű csúcspontok: az elmaradhatatlan Host of Seraphim, a virtuóz Agape, a fenséges Sanvean.
*
Visszatért tehát a DCD, feltámadott a halott, élővé lett, a szó szoros értelmében.
Mindez Brendan Perry vallomásával is egybevág, aki ugyanis azzal magyarázza az Anastasis, napraforgómezős lemezborítóját, mint a halál utáni új élet serkenésének szinonimáját: az elhervadó virágok nyomán is életre kapnak - még ha kezdetben gyengék és gyámoltalanok is - de új hajtások. Ennek a pillanatait örökíti meg az új album, szándékosan ezért lassabb, lábadozóbb az.
Ez egyben jövendöli is az elkövetkező időszakot, hamarosan élettel telibb, erősebb termés, azaz új sorlemez jósolható. A jövő DCD-zenéjében várhatóan marad az új, Emberi jelleg, de - a hiányolt - gyorsabb ütemek is predesztinálhatók.
És erre egészen biztosan nem kell újabb tizenhat évet várni.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni