Haláltánc XXXIII.

A halál és ábrázolásai a középkorban

II. A halál gondolata és a Haláltánc megjelenése a középkori költészetben

A halál és a haldoklás témája nemcsak a képzőművészeket, a templomok és temetők festőit, vagy a nyomdászokat ihlette meg, hanem a költőket is. A haláltánc-freskók szövegeinek alkotóit nem lehet biztosan azonosítani, de ismert költők életművében találhatunk a memento mori gondolathoz kapcsolható verseket.

Hélinand de Froidmont és A halál versei

Hélinand flamand nemesi családból származott, amely száműzöttként érkezett Franciaországba. Remek nevelést kapott Abélard egyik tanítványától. Hamar bekerült előkelő körökbe és népszerű költő lett, emellett hajszolta a világi élvezeteket. Nem derül ki életrajzából, hogy milyen okból, de hirtelen változás következett be a költő életében, ugyanis 1190 körül froidmont-i a ciszterci kolostorba vonult. A szerzetesek itt valódi aszkéták voltak, ezt az életmódot választotta magának Hélinand is. Utolsó versciklusát, a Halál verseit 1194 és 1197 között írta, francia nyelven.[1] Tehát megelőzve a korábban tárgyalt haláltánc ábrázolásokat. Szükségét érezte hogy mások számára is utat mutasson, és megfogalmazza a figyelmeztetést: a halál elér mindenkit, tehát amíg be nem következik, addig kell helyesen élni. A ciklus első versében megteszi saját vallomását.

A bölcs fél tőled általán.
De csődbe juthat mindahány,
lassan vagy gyorsan ér oda.
Viszont én megváltoztam ám,
hóbortjaim mind elhagyám.
Rossz gyógymód az, ha nincs nyoma.[2]

Ezután célkeresztbe veszi az erkölcstelen klérust és a gazdagokat. Minden egyes versben a Halált személyként kezeli, megszólítja vagy elküldi egy-egy szereplőhöz, hogy vezesse őket a helyes útra. A verseket főleg arisztokrata barátainak írta, mivel őket akarta leginkább figyelmeztetni, hogy a halálukkor már nem lesz különbség köztük és a szegények között.

„Ijessz barátaimra is, menj, és köszöntsd mindnyájukat.”[3]

„Halál, barátaimat keresd, ...”[4]

Reméli, hogy a halál megrémíti őket, ezért megfogadják a tanácsát, hogy erkölcsösebb és szerényebb életet éljenek. Hélinand Rómába is „elküldi” a Halált, és nem feledkezik meg arról, hogy említést tegyen a klérus pazarló életéről és a simóniáról.[5] Végül az angol és a francia királyt említi. Ezek a versek mind azt a célt szolgálták, hogy a környezetét jó útra térítse. A versekben azonban emlékeztet arra is, hogy a halál nem csak azért jön el, aki bűnös élete miatt kiérdemli, hanem váratlanul ragad el fiatalt és ártatlant is. Viszont ismét megemlíti, hogy, aki nem gondol a halálra, és anyagi dolgokkal és külsőségekkel foglalatoskodik, azt még váratlanabbul érheti. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a halál „úgy oszt, ahogy dukál”, és mindenkinek az ellenkezőjét adja, mint amiben életében része volt.[6] Mindemellett Hélinand úgy gondolta, hogy az, aki nem hisz a másvilágban, élhet, ahogyan csak akar, annak nincs értelme a szerény remete életet választani.[7]

„Ha Másvilág nincs, s megtehet

itt lent a test, amit szeret,

s kedvét kedvére töltheti:

az ember disznó is lehet,

mert szép s jó, bárhogy vétkezett.”[8]

Ezután több versen keresztül részletezi, hogy a gazdagok miként teszik még nincstelenebbé a szegényeket. Bár Hélinand versei már azt a morális tartalmat hordozzák, mint a haláltáncok, ez még egy személyesebb munka, hiszen saját példáját mutatja fel a név szerint megemlített barátai számára.

A halál a XV. századi költészetben és a prédikációkban

A halál témáját magukba foglaló késő középkori versek, több szempontból közelítették meg az elmúlást, több kérdést vetettek fel, több tanulságot vontak le. A költemények egy részében azon merengett a szerző, mivé lettek a régen nagy tetteket végrehajtó személyiségek. Ezek a versek kevésbé voltak személyesek és kevésbé ragadták meg a halál tényszerűségét, inkább csak listaként felsorolták a jelentős történelmi személyiségeket, és emlékeztetőül szolgáltak, hogy nagyszerű vagy éppen rettenetes tetteik és hatalmuk ellenére ők is meghaltak. Eustache Dechamps több balladájában is kimerítette ezt a kérdést. Történelmi és bibliai alakok – például Salamon, Sámson, Caesar, Dávid, Arisztotelész, Nagy Sándor, Szent Ágoston, Roland, Nagy Károly– is helyet kaptak a felsorolásban.[9]

A másik fontos kérdés az, hogy mi lesz a testtel a halál után. Ezek a költemények részletesen és szemléletesen írták le a test bomlását, majd az elporladását, kifejezetten utalva arra, hogy az egykor szép és fiatal testekkel is ez történik. Az oszló test látványát és az enyészet folyamatát részletező versekben már sokkal inkább kifejezésre jutott a haláltól való iszonyodás, és az elmúlás okozta szomorúság. A XIV. század végétől kezdve ez a realisztikus kifejezés került előtérbe a képzőművészetben, és a költészetben egyaránt. „Szegény, gőgös és istentelen világfiak, a férgek összerágnak és megesznek benneteket.”[10] Ezek a sorok a Montaglion-féle Recueil de poésies françoises (Francia versek gyűjteménye) L’Exclamation des os Sainct Innocents (Az Aprószentek csontjainak felkiáltása) részében olvashatóak. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Jean Castel A hölgyek és kisasszonyok tükre és az egész női nem példázata című költeményében. „Ó jaj, azelőtt testem szép és bájos volt, most pedig aki meztelenül látja, rá sem hederít, akárcsak egy rohadt zsákra.”[11]

A harmadik szempont a haláltánc jellemző morális üzenete. Legyen valaki gazdag, vagy befolyásos személy, ugyanúgy hal meg, mint a szegény, rang nélküli emberek, hiszen a halál felett senkinek sincs hatalma. Azt a gondolatot pedig, hogy a halál mindenkiért eljön, az embernek egész élete során szeme előtt kell tartani. „Gondoljunk az örökös végre!” – írja Dechamps.[12] Összességében mindegyik kérdés arra céloz, hogy a halál válogatás nélkül mindenkit utolér, minden földi jó az enyészeté lesz. A késő középkori szerzők Hélinand-nal szemben már nem hangsúlyozták annyira a visszafogott életmód szükségességét.

A prédikátorok szerepét is ki kell emelnünk, habár tőlük szintén kevés és töredékes forrás maradt fenn. Seelmann említ egy Richard nevű prédikátort, aki 1429-ben az Aprószentek temetőjénél prédikált, azonban tőle nem ismerünk semmilyen szöveget.[13] A magas műveltségű szerzők művei viszont ránk maradtak, például Jean Gerson, valamint Michael Menot és Olivier Maillard munkái. „Féreg vagyok, nem pedig ember, az élők szemében borzalom,…” mondja apa a lányának Menot versében.[14] Nicolas de Clemanges Az Egyház romlása című munkáját leginkább a magas rangú egyháziakhoz intézte, akik megvetik a prédikációs tevékenységet, így az a koldulórendiek, elsősorban a domonkosok és a ferencesek feladata lesz. Ezek a prédikációk pedig nemcsak a templomokban, hanem városi köztereken zajlottak. A prédikátorok továbbra is „riogatták” a lakosságot a pokol gyötrelmeivel, de a fő téma az lett, hogy a halállal szemben mindenki egyenlő, a hamis földi értékek halmozása senkit nem ment meg a végtől és az esetleges kárhozattól.[15]

Az agónia és a test rothadásának leírása is eszközül szolgált az elrettentéshez. Huizinga viszont rávilágít arra, hogy az undorral való félelemkeltés módszere valójában nem illett a koldulórendi szerzetesek lemondásra buzdító eszköztárába.[16]

A prédikátorok nem feledkeztek meg arról a kérdésről sem, hogy hol vannak a régi, nagy tetteket végrehajtó személyiségek. Gerson szövegében a sorok végén ott áll: „Memento finis!” Emlékezz a végre![17]

Villon és a halál versei

Francois Villon (c.1431 – c. 1463.) minden bizonnyal ismerte a párizsi Aprószentek temetőjét, melynek Haláltánc freskója az ő ifjúsága idején már készen volt, és találkozhatott az ottani prédikátorokkal is. Azonban az, hogy elődeinek munkáit közvetlenül felhasználta, nem igazolható. A költő életében sem volt ismeretlen a korban általános nélkülözés és éhezés, amely jelenségek szintén indíthatták arra, hogy a halálról gondolkodjon, és megírja Nagy Testamentumát. Balladáiban az alapgondolat az, hogy fél a haláltól: „Jobb darócban élni, mint nagyúri élet után gazdag sírboltban rothadni…”[18] Ez az érzés nem csak félelem, hanem undor is, és ez ösztönzi arra, hogy részletes és realisztikus leírást adjon az enyészet folyamatáról.

„Bárki hal meg, fájdalommal hal meg, amint eláll a lélegzete, epéje elönti a szívét és aztán izzad, csak Isten mondhatja meg, hogyan.
A halál megremegteti és elsápasztja, meggörbíti, orrát megfeszíti ereit, megduzzasztja nyakát, meglágyítja húsát, megdagasztja és kifeszíti idegeit és ízületeit.”[19]

Emellett balladáiban azt is megfogalmazta, hogy a halál valójában isteni büntetés.[20] Villon költeményeiből sem maradhatott ki az a kérdés, hogy hol vannak azok, akik korábban éltek. A Ballada a hajdani idők dámáiról című munkájában antik és középkori nőalakokat vonultatott fel, nem hagyva ki Jeanne d’Arcot sem, akit a költő születésének idején végeztek ki az angolok.

A maine-i Harembourges, Alisz,
Nagylábu Berta, Beatrix, Blanka -
liljomszinű volt maga is, -
Szűzanyám, hol van szirénhangja?
S akit az angolok Rouenba'
megégetének, ő, a jó,
a lorraine-vidéki Johanna?
De hol van a tavalyi hó![21]

Villon uralkodók halálát tüntette fel példaként a Ballada régi francia nyelven című költeményben. Úgy látta, hogy ha a királyok is meghalnak, miért pont őt, az egyszerű költőt kerülné el a vég.[22] Villon szentelt egy balladát az utcalányoknak is, melyet a másik költeményében is megjelenő fegyverkovácsné szájába adott. Ennek egyik nyilvánvaló oka, hogy közel álltak hozzá a marginális csoportok, az ő köreikben forgott. Másrészt azért is emelte ki a költő a prostituáltakat, mert az ő öregedésük és haláluk töltötte el leginkább bánattal, hiszen foglalkozásukból adódóan a testük a legfontosabb, de csak addig válik hasznukra, amíg szép és fiatal.[23]

Nincs szépség, csak az ifjú bőrben,
Meglátod, vénen mire mész,
Ha csúnya leszel, vén, erőtlen,
Mint használatlan, ócska pénz.[24]

Az akasztottak balladájában pedig a legérzékletesebben írta le a közelgő halál gondolatát.[25]

Kilúgozott, záporvert tetemek,
feketére száradtunk a napon;
holló kivájt az arcunkból szemet,
szemöldököt, szakállt, most kopaszon
lengünk, és soha egy perc nyugalom:
folyton bokázunk, össze- s szétborúlva,
ahogy táncunkat a szél dühe fújja;
varjú vagdal, hogy roncs szita legyünk.
A rossz bukását példánkon tanúlva
kérjétek az ég irgalmát nekünk![26]

Ahogyan a példákból láthattuk, Villon alkotásaiban már egyáltalán nincs jelen az a halállal szembeni beletörődés, ami a kora középkor embereit jellemezte. Míg korábban Hélinand-nál az a cél, hogy erkölcsileg helyes útra terelje barátait, és a tágabb környezetét, addig Villonnál saját halála és saját halál utáni sorsa a fő motívum. A XV. századi költő már csak a hagyomány folytatásaként ír hajdani jelentős személyiségek haláláról, elsősorban saját rettegését és ellenállását próbálja kifejezni. Ezek a gondolatok pedig egészen személyes és egyéni hangvételűek. Villon költeményeiben tehát egyszerre vannak jelen a korszakra általánosan jellemző gondolkodásbeli elemek, és az egyéni, személyes félelmei. Az, hogy miként szemléli a költő a csontkamrák koponyáit, egyértelműen jelzi, hogy habár a halottak látványa hétköznapi jelenség volt a késő középkori Párizsban, nem állíthatjuk, hogy általában hidegen hagyta az embereket és nem késztette őket gondolkodásra. Tehát elmondhatjuk, hogy memento mori sugallatú ábrázolások Villon példáját figyelembe véve megtették hatásukat.

 

 

Irodalom

Elek Oszkár: A Halál motívuma és a haláltánc. I-IX. In: Athaeneum, 1907,I. 30-39., II. 160-174.,III. 374-380., IV. 487-496. 1908, V. 54-61., VI. 213-219., VII. 351-356., VIII. 468-483., 1909, IX. 162-189.

De Froidmont, Hélinand : A halál versei. Ford., utószó, jegyzet: Csorba Győző, Bp., Helikon, 1989.

Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Magyar Helikon, Bp. 1976.

Révész Andor: A halál gondolata Villon költészetében. 1912.

Seelmann, Wilhelm: Die Totentänze des Mittelalters. Bréma, Dogma, (1893) 2012.

 

 

 


[1]Hélinand de Froidmont:A halál versei. Ford., utószó, jegyzet: Csorba Győző, Bp., Helikon, 1989, 54., továbbiakban Hèlinand, 1989.

[2] Csorba Győző ford., I. vers Hélinand, 1989, 1.

[3] Csorba Győző ford., III. vers, Hélinand, 1989, 3.

[4] Csorba Győző ford., IV. vers Hélinand, 1989, 4.

[5]  XIII. vers Hélinand, 1989, 12.

[6] XXXII. vers Hélinand, 1989, 29.

[7]Hélinand, 1989, 31.

[8] Csorba Győző ford., XXXVI. vers Hélinand, 1989, 32.

[9]Révész Andor ford. Révész, 1912, 39.

[10] Révész Andor ford., Révész, 1912, 28. 14. jegyzet

[11] Révész Andor ford., Révész, 1912, 28. 12. jegyzet

[12] Révész, 1912, 34.

[13] A párizsi polgár naplójából ismert jelenet Seelmann, 2012, 14.

[14] Révész Andor ford., Révész, 1912, 48.

[15] Révész, 1912, 47.

[16] Huizinga, 1976, 108.

[17] Révész, 1912, 51.

[18] Révész, 1912, 5.

[19] XL-XLI. strófa, Révész Andor ford. Révész, 1912, 6, 4. jegyzet

[20]Révész, 1912, 6.

[21]Ballada a hajdani idők dámáiról, részlet, József Attila ford. Francois Villon válogatott versei. Réz Pál szerk. Sziget Könyvkiadó, Budapest, 1999, 26.

[22]Révész, 1912, 9.

[23]Révész, 1912, 10.

[24]A szép fegyverkovácsné balladája az örömlányokhoz részlet, Vas István ford. Francois Villon válogatott versei. Réz Pál szerk. Sziget Könyvkiadó, Budapest, 1999, 43.

[25] Révész, 1912, 14.

[26]Az akasztottak balladája, részlet,Szabó Lőrinc ford., Francois Villon válogatott versei. Réz Pál szerk. Sziget Könyvkiadó, Budapest, 1999, 167-168.

 

 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2017. 10. 28. - 04:40 | © szerzőség: Wirt Letti