Télvíz
Rövidebbek lettek a nappalok, a homály körbeölelte a viaszszín fákat és összezsugorodott minden. A néma madarak nyugat felé vitték az álmokat, át a folyón, lehulló falevelek, mint a függöny, opálfüggöny, sárga szőnyeg, sápadt őszi tükrök, amerre lát a szem.
És az ablakból néztem az öreg utat, ami a lábad nyomát hordja és az ablakból néztem a ködöt, hosszú kabátod helyét, az ablakból néztem, és éjjel ott aludtam el.
Rövidebbek lettek a napok és éreztem, hogyan nő a súlyos homály a kert ölén, az árok mélyében, a takarón, a pohárban és a csontomban, nőtt bennem a betegség éjszaka, csak nőtt és nőtt, nagyobb lett és gyöngébb lettem, mint a zörgő, süppedő avar kinn a föld hideg hasában. Csomókban hullottak a barna felhők, nehéz halmokba hordta őket szobámban a lobogó láz, mikor a fehérujjú halál feltűnt az úton. Néztem, hogy jön. Lassan lépett, míg estére a házhoz ért. Mikor átlépett a küszöb fölött, én az ablakban álltam és nem láttam mást, néztem az arcod, nyárvégi arcod, amikor átölelte száraz, odvas testem a hideg halál.
Huszonhét hónap szállt el azóta, rövidebbek a nappalok, szél söpri az elfoszló időt a síkos avaron és várok rád egyedül a homályban. Hallgat az ablak, hosszú csöndben dermed a víz.
(Hahó! Hahó! December testvér! Takard be az utat! Zárd be az erdőt! Forgasd az időt! Forgasd az időt!)
Zölderdő
Rengeteg mélyén születek én
Zöld moha egyfia hazakísér
Zendül a pendül a suhan a fény
Zuhatag!
Zuhatag!
Zuhatag!
Házam is, kertem is nyárfalevél
Ablaka, ajtaja egekig ér
Reggeli hangod elhozza a szél
Merülés!
Ölelés!
Lobogás!
Halk vizek kékjén megyek eléd
Friss füvek zöldjén futok eléd
Napmeleg kő leszek, jövök eléd
Röpülés!
Zuhanás!
Dobogás!
Ázik az út
Ázik az út, messze elmegyek,
Őszi ruhát magamra veszek,
Ázik az út, messze elmegyek,
Nagy erdőnek mélyére veszek.
Gyönge rózsám, találkozunk még,
Ázik az út, hull a levél rég,
Gyönge rózsám, találkozunk még,
Ahol lellek, lefekszem melléd.
Sűrű völgyek takaród
Messzi neszek hullanak
a nyári ablak hunyorgó pillái alá
autók távoli utakon sodródnak tova
éji vonat gördül az éjbe
napvilágon túlra
délre vagy nyugatra
gyomrában illatok utaznak
rajzok és hangok utaznak
szárnyaló levelek mohazöld zenéje
fellüktető, örökhalk pillanatok
suhannak mind most
napvilágon túlra
délre vagy nyugatra
hosszú, hosszú síneken
utazol olvadó vonatban
puhasárga fény ölel
sűrű völgyek takaród
távolodó
távolodó
(álomváró pillád alá
messzi neszek bújnak)
Őszhozó
Egyetlen pillanat
maradt a szív alatt
abban mind úgy hagytam
amiket mutattam
látod, az alkonyat
fájáról hullanak
illanó szálain
őszülő álmaim
tenyered dúdoló
mélyére.
És eljövő nagy eső
illata hajadban
két karod bújtat el
titokban énekel
hogy suttogó királyok
járják a világot
szüret lesz maholnap
ők édes ujjukat
ajkunkra elhozzák
s ráteszik.
De száz gyilkos átoson
ezen a városon
éjjeli síneken
fénylik a félelem
fényüknél látlak csak
úgy súgom magamnak –
ágyam vagy, rejtekem
őszhozó szerelmem
s bűnösül a neved
kimondom.
Mécsvilág
Őszvégi alkonyat. Kis szobában két szék. Az ablakon kopott, üres szilvafa sziluettje, aranysárga, mécsbarna fény a vékony, halott ágak között, árnyék a falon a sötétjük. Minden sárga és barna idebenn, mint ázott, árva utak alján nyári léptek ki-kigyúló emléke.
Csend van. Mérhetetlenül mély, hervadt őszi csend. Mellettem fekszel. Nem szólunk. Öleljük egymást, szemben az ablak. Rád nézek, te visszanézel belém és megcsókolsz. Édes a szád, meleg a nyelved. Lehunyom a szemem és érzem a mosolyod a csókodban. Nem szeretkezünk. Szorítalak és szorítasz, bújok és bújsz, mozdulsz és mozdulok. Rád nézek újra, te mosolyogsz a halvány, fáradt fényben, arany a hajad, esti nap a szemed. Arcod két tenyeremben, gyönyörű vagy, létezel. Létezem. Béke van, elalszunk. Szívemben dobogó szíved és halkan kering bennem álom és pogány, égő kívánság: ne mozduljon meg a Föld hajnalig! Soha többé.
Zúzmara
Nézd, aranyszínű árnyakon át hogy hullik
mind elmerülő parázs levél piroslik
már, holnapután magában jár a lélek,
úgy kanyarog és táncol és száll körötted
hosszú sálad, mint a levél,
piros sálad, mint a levél.
Kék csillag forog szobám falán, ha alszol,
míg jajgat kinn a hontalan éj, barangol,
megy, fordul körbe mind, aki él a Földdel,
úgy talál ránk az őszi homály, a reggel
zúzmarát rejt szíved alá,
zúzmarát rejt szívem alá.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
