Sírjelek

A sírjelek feladata az elhunyt nyughelyének jelzése, emlékének őrzése. Változatos formáik, díszítésük a helybeliek világlépét ábrázoljak, a hagyományos elvárásokhoz igazodnak. A mezőségi Széken például csak a temetést követő évben állítanak faragott sírjelet, addig csak a hantot emelik magasra. Magyarszováton a fiatalon elhunytak sírjára tavasszal gyümölcsfát ültettek, nem állítottak külön sírjelet.
A sírkereszt állításának szokása hazánkban, a középkorban terjedt el, a katolikusok számára Krisztus emberi halálára utaló jelkép, a feltámadásra is utal, ezért az örök élet reményét is kifejezi. A kereszt mágikus jel is, a néphitben bajelhárító, gonoszűző szereppel bír, ezért is nélkülözhetetlen a temetőben, az ártó szándékú természetfeletti lények miatt. A borozdát tekinthetjük a legegyszerűbb keresztnek, amit a hant földjére rajzolta. Rövid életűek, a temetéshez, halottak napjához kötődnek. A legarchaikusabb keresztek az egy fatörzsből kifaragott, zárt formájú keresztek. A kódiskereszteket két faágból kötözték össze, és idegenek sírjaira tűzték őket. Kőből készült keresztek a középkorban és az újkor folyamán is inkább a jómódú emberek kiváltsága volt. A keresztet gyakran faragták ki a corpusszal vagy Krisztus fejjel (Kunt, 1983).
Fatönkös fejfáról beszélünk, ha a sírjel megtartja a farönk eredeti formáját, ide tartoznak a csónakos fejfák. (Legismertebb példái Szatmárcsekén találhatóak.) Az oszlopos fejfákat mind a négy oldalukon egyformán faragták meg, sokuk tagolásában az emberi testre utaló arányokat fedezhetünk fel. A kopjafák karcsú, nyúlánk formájúak, leginkább Erdélyben, a Duna-Tisza közén és a Duna mentén terjedtek el.
A Dunántúli református temetők jellemző sírjelei a táblás fejfák, ezek általában kevésbé díszítettek. "A holtak falujának, a temetőnek ékességei a halott hozzáértő férfi rokonai által faragott, a hajdani őskultusz bálványából stilizálással dekoratív oszloppá alakított fejfák, amelyek felirat nélkül is jelzik a halott nemét, korosztályát, közösségen belüli helyzetét, esetleg különös foglalkozását is" - írta Kós Károly a fejfákról, és kopjafákról.

A lábfa az elhunyt lába felől általában két vagy három egyszerűen faragott, földbe szúrt rúd. A reformátusok az ország nagy részén ezeken a rudakon vitték ki a koporsót a temetőbe. Rendszerint csak a hantból kiálló végük díszített (főtől-lábtúl való fa).
A sírkövek legegyszerűbb formái a lapos kövekből készített sírkőtáblák, a kő eredeti, szabálytalan alakját meghagyták, csak az íráshoz szükséges felületet simították le. A faragott, tábla alakú sírjelet már kő alapra állították, változatos díszítésűek és körvonalúak lehettek.
A díszítések közt megtalálható motívumok: szomorúfűz, rózsa, rozetta, szív, madármotívumok (főleg galamb).
Az obeliszk föld feletti része általában a sírjel egyharmadát kitevő négyzetes tömbből és az ezen található csonka gúlából áll. Annak megfelelően, férfi vagy nő az elhunyt, gömb illetve kehely alakú virágdísz kerül a csúcsára (pl., Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén megye). Az alsó tömb előlapján kap helyet a síkdíszítmény, ami nem túl változatos.
A szív alakú sírjelek kőből készülnek, főleg a hazai jezsuita mozgalom elterjedési területein. A barokk és rokokó stílusú változatok a Dunántúlra jellemzőek. A XVIII. században a nagypolgári és nemesi családok körében alkalmazták előszeretettel, a motívum az ellenreformáció elterjedésével lett széles körben kedvelt (Kunt, 1983). Egyszerű szívkövek a Balatonudvari református temetőben találhatóak.

Növények szerepe a magyarság temetkezési szokásaiban - Szakdolgozat; részlet.