- Utazás a múltba egy néma folyó hullámain -
Ugyan ki nem emlékezne underground körökben egy, a 80-as években induló, igényes dallamos gothic rock muzsikát prezentáló zenekarra, amely szinte egyedülálló módon írta dalait ebben a stílusban. Sorra jelentek meg lemezeik, mindegyiken azóta is felejthetetlen és népszerű nótákkal, melyek aztán hamar világhírűvé tették ezt a bandát. A történet 1986-ban kezdődött, amikor is Wayne Hussey megunja a "THE SISTERS OF MERCY" főnővérével Andrew Eldritchel való csatározásokat, és kilép a formációból, és ezzel egy időben vele együtt távozik a basszeros Craig Adams is.
Hamarosan megalakítják a "THE MISSION" névre keresztelt együttest. Az események innentől kezdve gyorsan követik egymást, ugyanis csatlakozik a duóhoz Simon Hinkler /gitár/, aki korábban az "ARTERY" és a "PULP" csapatokban játszott és Nick Brown /dob/, aki a "RED LORRY YELLOW LORRY"-ból igazolt át. Az első lemezre a "Gods Own Medicine"-re sem kell sokáig várni, hiszen a megalakulásuk évében már el is készül, és innentől kezdve töretlenül ível felfelé a pályafutásuk. A 90-es évek elején-közepén aztán váratlan fordulatok árnyékolják be a banda életét, tagcserék és a muzsika színvonala is romlani kezd, olyannyira, hogy 1996-ban a csapat feloszlik. A szünet 2000 végégig tart, amikor is a frontember Hussey újra szervezi a Mission-t, új kiadványokkal rukkolnak elő, turnékat szerveznek mindenfelé. 2008-ban aztán megint búcsút intenek a nagyvilágnak a "Farevell" turné keretében.
A csend 2011 őszéig tart, amikor is 25 éves jubileumi évfordulójukat ünneplik a Londoni "Brixton Academy" falai között, ahol az egyik meghívott vendég maga a "FIELDS OF THE NEPHILIM". Ez az este olyan jól sikerül, hogy elhatározzák a régi cimborák Wayne,Craig és Simon, hogy egy hatalmas világturnéval ünnepelik meg a jubileumi szülinapjukat. Így jutottak el idén hozzánk is.
Elérkezett hát a nagy nap. Este hat órára egy kis előkészületi, amolyan bemelegítő összejövetelt beszéltem meg pár ismerőssel. A meleg ellenére egészen jól telt az idő, a hangulat is kezdett kopogtatni nálunk, amikor már pár korsó boroskóla sikeres legyűrésével nyolc óra magasságában nyakunkba vettük a várost és némi zötykölődés után megérkeztünk a helyszínre a Duna budai oldalán horgonyzó "ARTEMOVSZK 38" állóhajóhoz, amely már nem első alkalommal látta vendégül a zenekart, mert aki emlékszik még a 2008-as hangversenyre (ami óriási megmozdulás volt), nos azok tudhatták, hogy a mai estén szintén egy nagy buli van itt készülőben, így négy év szünet után. Az összekötő hídon leérve már jókora tömegbe ütköztem, és szinte másodpercenként bukkant fel köszönni egy-egy ember. Ami még külön érdekesség volt, bár én számítottam rá, hogy régi arcok is tiszteletüket tették a koncert alkalmából. Szinte el sem hittem, hogy találkozhattam olyan régi barátokkal, akiket bizony már több mint tizenöt éve nem láttam, és egy igazi kellemes meglepetés volt számunkra, hogy újra látjuk egymást. Azonban az idő lassan szólított bennünket így a hajó gyomrába vettük az irányt, ahol éppen az "AMBER SMITH" legénysége fejezte be éppen koncertjét. Ilyenkor az ember észre sem veszi, hogy milyen gyorsan repülnek a percek, hiába a jó társaság, és a régi emlékek felidézése, amelyek mindent felülmúlnak szinte, a lenti büféből közben hallottam, ahogy felcsendülnek az "Intro" hangjai.
Akkor hát irány a koncertterem, amely mondanom sem kell, hogy zsúfolásig megtelt. Az első dal, ami felcsendült a "Beyond The Pale" volt, és ekkor már valahogy éreztem, tudtam ez a mai show örökre az emlékeimben marad. Hihetetlen jó érzés volt látni a deszkákon a goth ikonok közül három olyan muzsikust, akik annak idején jobbnál jobb szerzeményekkel örvendeztették meg rajongóikat szerte a világon. A koncert első felében a bal oldali részt vettem birtokba a hangfalaktól pár méterre, hiszen itt nyúzta a bőgő húrjait Craig Adams, akit még sohasem láttam élőben, és kíváncsi voltam mit is produkál a fellépése alatt. Nos az eredmény nem maradt el. Pazarul szóltak újai alatt a régi slágerek, és bár korábbi hajkoronájától is megvált időközben, sőt mostanra teljesen kopasz fejjel feszített a reflektorok alatt, zenei tudása és elszántsága még mindig a régi maradt. Hatalmas kár és hiba viszont, ahogyan viselkedett, mert mint később értesültem róla, hősünk egy kicsit bekokszolva, amely adag kevésnek bizonyult számára, a koncert közben kritizálta az egyik biztonsági őrt, sőt később tettleg is bántalmazta a szervezők segítőjét a backstage-ben, ami véleményem szerint egy híres zenésztől sem elfogadható viselkedés. Sajnálom, hogy egy ilyen incidens megtörténhetett. Azonban nem emiatt a dolog miatt voltunk jelen a hajón, hanem azért, hogy egy fergetegeset szórakozzunk a régi dalokra, amelyek elhangzottak a koncerten mint például a "Serpent Kiss", "Garden Of Delight", "Severina", "Butterfly On A Wheel", vagy éppen a "Wasteland", csupa-csupa régi nagy nóták egytől-egyig.
Már javában a műsor derekánál járhatott az angolszász quartett, amikor is egyet gondolva átverekedtem magam a színpad jobb oldalára, ahol a csapat másik gityósa, Simon Hinkler bűvölte a hathúrosát. Mivel még őt sem láttam játszani, így nagy élmény volt számomra mit is nyújt élőben, és a régi filmfelvételek által visszaadott muzikális tudása tényleg meggyőzött arról, hogy ő is még mindig „ott van a szeren”. Az idő múlása azért rajta is meglátszott, kicsivel emberesebb lett, de még mindig fiatalosan tartja magát. Igaz a régi kalapját már egy újra cserélte, de ez az érzés, hogy egy igazi fejfedőben jelenjen meg mint a régi szép időkben, nála még ugyanúgy megmaradt – hála az égnek.
Nem úgy, mint Hussey mesternél, aki már régóta nem viseli a fekete karimájúját, és akiről végképp nem feledkeztem meg, hogy megtekintsem fantasztikus, és energikus gitár és ének tudását. Igaz ő már többször járt nálunk szólóban és más zenészekkel is, amikor csak ő volt az egyetlen eredeti tag, most ismét tökéleteset nyújtott. Hiába már deresedő homlokkal is, de még mindig tud hatalmasat produkálni a rivaldafényben. Külön dicséret jár még az új dobosnak, Mike Kelly-nek, aki tényleg fantasztikus energiával püfölte végig az egész koncertet. A buli legvégén egy igazán híres dallal vettek búcsút az öregfiúk a magyar közönségtől. amely nem volt más mint a "Tower Of Strength". Igaz ezt az eposzi szerzeményt már ráadásként nyomták el a szűnni nem akaró tapsvihar előtt és után, de ahogy a mondás tartja, egyszer sajnos minden jónak vége szakad, és ezzel a dologgal mi is így jártunk aznap este. Végezetül annyit tennék még hozzá, hogy egy igen frenetikus ünneplésben részesültünk az este folyamán, és aki szereti és magáénak vallja a goth és dark wave stílusokat, azoknak érzéseit, mondanivalóját – akárcsak jó magam –, nos az egy életre szóló élménnyel lett gazdagabb ennek a szerdai napnak a végén.
Gabor fotói
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
