The Cure | Budapest Aréna | 2016. 10. 27

Nagyjából tíz évet kellett várni, de idén azt is megélhettük, hogy kicsiny hazánkban élőben lássuk újra a The Cure-t. Illetve jómagam első alkalommal, és be kell valljam, nem számítottam rá. Kipipálhattam egy újabb óriást a bakancslistámon.

Szerény tapasztalataim szerint már vagy 15 éve hallottam először zenéjüket, de akkor még olyan távol állt tőlem, hogy csak na. Kimaradt jó pár év, addigra már bőven a sötétebb zenei körökben mozogtam, és jó pár meghallgatás hatására én is igencsak megszerettem, főleg a "korai kjúros korszakból" való zenéiket. Hát, igen, ehhez nagyban hozzásegített kedves párom, az ex-grufti, akit joggal nevezhetek most is "kjúrosnak".
Lelkileg úgy készültem, hogy fotózhatom is őket, ez most elmaradt, viszont így romantikusan az oldalpáholyból élvezhettük a röpke háromórás koncertet. Már előre megnéztük milyen számokra készülhetünk, és bíztatóak voltak a jóslatok.
Korán elindultunk, találkoztunk egy kisebb csapattal, és letámadtuk az Arénát. Útközben sem, ott pedig pláne vidámságban már nem volt hiány. Az Aréna előtt innen-onnan újabb, és régebbi denevérek repkedtek minden irányból, mintha betévedtem volna egy "feketeruhásoknak" épült cukorkaboltba. A The Cure kedvéért szinte (!sic) mindenki kimozdult a barlangjából.
Bennt elfoglaltuk kijelölt terepünket, és elmerültünk saját kis világunkban. Hiszen ez a zene mindenkinek máshogyan szól, mindenkit visszarepít valahová, egy egyéni saját The Cure-szférába.
Erőteljes hatása volt a látványnak, ahogyan legalább tízezren néznek egy olyan bandát, ami legendás korszakot teremtett nálunk a nyolcvanas-kilencvenes években, most már több mint negyven éve játszanak (töretlenül), és nem nyugdíjasokkal volt tele a ház. Sokakat láttam, akik szerintem még húszévesek sem voltak. Dícséretes és sokatmondó.

Zeneileg improvizatív lista-összeállítás volt a terítéken, én kicsit bánom, hogy a The Walk helyett a Lovecats volt. De elnézhető, hiszen mellette szerepelt az A Forest, Fascination Street, Pictures of You. Háromszoros ráadás volt a koncert második fele, megállás részükről nem volt. Stroboszkópok, füstgépek támogatták a látványt, ami profi volt, akár csak a teljes hangtechnika.
Egy pillanatnyi pihenésre vagy búslakodásra sem volt idő, pörgösen léptek számról számra, egy The Hungry Ghost után máris jött a One Hundred Years, és tovább, és tovább. Robert és Simon mit sem változott könnyedséggel lepte be a színpadot. Ennek volt köszönhető, hogy az emberek garantáltan nem világvége hangulattal távoztak a helyszínről. Sőt a végén  a Boys Don't Cry, a Friday I'm In Love és a Close To Me már feltette a pontot az i-re, pillangókkal a gyomrunkban haladhattunk tovább az afterparty-ra.
Nekem csak a Siamese Twins adta volna meg a felülmúlhatatlant, ez van. Viszont több újságíró véleménye szerint az 56 éves Robert és zenésztársai olyan prímán nyomták végig a koncertet, hogy elképzelhető, látunk még The Cure-t Budapesten.

(Fotók: MTI/Mohai Balázs)

 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2016. 11. 04. - 02:07 | © szerzőség: Timi