Koncz László versei

Cigarettafüstben feküdtem, testem
ernyedten lebegett Lét és Nemlét
között, ujjaim közt cigaretta füstölgött.
Lilán vagy talán kéken szállt a kor-
mos plafon felé. Néha egy-két
vízcsepp hullott lezárt
szemhéjamra, de lehet, hogy könny.
A szobában sötét volt. Nem fájó, üres,
kiáltás nélküli sötét, nem. Ez a sötétség élt.
Szívem a hangfalon dobogott csendben,
nem zavarta a lágy zene, sem az óra
elhaló ketyegése. Csendben itta magába
a belsejébe kúszó dallamot, csak
néha sóhajtott fel a Testtel együtt, mikor
a Tüdőből kiszakadt a gomolygás.
Hirtelen összezavarodott az ütem,
felkavarodott a szürke gomoly,
mert Valaki a Szobába lépett.
Rámfeküdt, és beborított... Kékes puha-
sága magába itta a... a Mindent.
Egybeolvadtam vele és lassan minden
megnyugodott...
Ott benn meleg, nedves és puha volt.
Mikor megmozdultam riadt fájdalmat
éreztem a köldökömnél. Megijedtem.
Odanyúltam és éreztem, hogy valami
Puha, de erős cső hatol belém és
rajta keresztül áramlik az Élet
és a Szeretet. Aludni akartam...
Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!
Mi ez?! Fáj! Valami kitaszít innen,
pedig itt jó, hiszen puha és meleg van.
Nagyon hosszú Idő telt el kínok
közt, közben éreztem, hogy az Élet és
a Szeretet kiszakad belőlem és Én
sírok.
Éreztem, a vakító Fénytől
kifolyik a szemem, a hideg, száraz levegő-
től felhólyagzik és felhasad a bőröm.
Félek!
Már nem érzek semmit.
Nincs Fájdalom-nincs Szeretet.
Megszülettem...

Betört ablak vagyok
Széttéptem a fényt
Fájó sebeket vágok arcokra
Kik átnéznek rajtam
Hideg szikrát szórok
Hogy kiégesse szemed
Kegyetlen üvegpengéim
Szétszakítják lelked
De én puha akarok
lenni!!!
Lágyan a sötétben énekelni
Simogató kéz akarok lenni
Édes arcodon pihenve...
Így nem kell a Létezés!
Csörömpölve a földre hullok
Könnyeid áztatják szilánkjaim
És én ismét csak fájó hús-
szakadékokat hagyok talpadon.

A kis zöld paradicsommadár piros
szemével rácsodálkozott a napra
És akkor a felhők lenéztek rá,
elmosolyodtak, átengedték neki az ég
színeit
Smaragdszínben ragyogott fel a csillag
felette. Narancsszín lett a naplemente
álma, boldog volt az összes
szemét lehunyó virág. Neki persze
súlyos álmok jutottak, mintha
kő görögne le kis piros szívén
Eső zuhogott benne, a Nap soha nem
sütne - patak indult szeméből.
De megsajnálta őt egy kis levél, meg-
cirógatta, S a könny harmatcseppé
vált.

Egy nap (vasárnap éjjel)
Lelkem köpőcsészéjében lubickoltam
És élveztem a mocskot
Megfürödtem a gennyben
És felvérteztem magam
Jól húztam aljas kis bűneimből
Megmostam arcom a hazugságban
Kegyetlensége elfedte szemem
Így hát hétfő reggel büdösen,
De bátran léptem a világba

A kis zöld paradicsommadár reszketve
húzódott az ág mellé s megkérdezte
őt: Mondd, a félelem miért fáj, ha
egyedül vagy és füledben
zúg az eső sírása, ha már a Nap
sem süt a Mennek kapujában
és mindenütt a végtelen szomorúság
barna felhői úsznak?
Azt felelte erre a kicsi ág;
Nem tudom – de bennem
is ott zsong – az örökös félelem-
a csillapíthatatlan fájdalom-
És mondd – kérdezte újra
a paradicsommadár-
és a félelem a Semmitől??
Azt nem tudom, de a Semmi olyan
felfoghatatlanul nagy,
üres – de tele van ürességgel
és mégis ez az üresség nem üres
Kiáltozik a csend; hallgat az
üvöltés, zsong a fájdalom, a félelem – nem
nyomhatja el semmi, csak önmaga:
a végtelen Semmi.
Ezt nem nagyon értem, mert nem érthetem
meg – jajgatott a kis zöld mennyei madárka-
Ó, nem is kell hogy értsd
de úgyis érzed. Csak érezd...
Szeretlek – felelte az ág.

Süt a nap, mosolyognak a
felhők, mert hisz a Fény
ad életet nekik is.
Na és a virágok! Szirmaikat
kitárták az ég felé, s a
végtelen eget tükrözik most
magukban.
A végtelen? Az milyen? Mély és
üres, mint a felhőtlen ég?
Ó, a végtelen teljes, maga a
mindenség: minden a végtelenbe
ér!
Miért? Mert a messzeségbe torkollik,
vagy mert mindenütt ott van,
áradóan, mint az Élet?
Na és a Halál? Ő nincs ott?
A Halál az Élet része;
a Halál csak egy kapu,
ahol megszabadulunk a testtől
s egy szabadabb világba érkezünk.
Szabadabb? A szabadnak mért csak
fokozatai vannak? Miért nincs egy-
szerűen SZABADSÁG?! Az talán
nem is létezik
Csak magunkon belül
lehet szabadság, hiszen
saját magunk vagyunk
egyfajta HATÁR
- a Halálban legalább
fizikai határunktól megszabadulunk.
És a Lélek határai? Mert olyanok
is vannak. Azoktól is megszabadít
a Halál?
A Lélek és a Szellem együtt-
élve elrepülhetnek
- messze a MAGASba...
ó, igen a MAGASba... A Naphoz, a
Holdhoz, Égapánkhoz...És Földanyánk?
Neki csak a testünk jut,
Földanyánk és Égapánk
csak EGYÜTT létezhetnek. Nincs egyikük
a másik nélkül. Mint ahogy
mi sem nélkülük... Olyan mindegy
melyikük mit kap belőlünk
- mindketten kapják.
Szeretnek minket? Mert ha nem,
akkor nincs értelme az Életnek és az
elmúlásnak...
A Szeretet ott lebeg mindenek
fölött, a Szeretet átitat
mindent,
Szeretet nélkül nincs Élet.

Megjelent a Tajtékos Sorok II. számában

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 01. - 06:28 | © szerzőség: Gelka