Magyar különítmény
Amikor az első hírek felröppentek a lehetséges fellépőkről egyből lázas toborzás és szervezkedés kezdődött. Sok-sok év után újra színpadon a Frontline Assembly, olyan újrazsírozott gépezetekkel, mint a nemrég felébredt Die Krupps és a Nitzer Ebb, valamint a keményebb vizekre evezett Ministry. Mikor a híresztelések beigazolódtak nem hezitáltunk, hamar össze is gyűlt egy mikrobusznyi csapat. Talán még soha nem láthattunk ennyi “klasszikus” indusztriál brigádot együtt. Az öregcsontoknak külön örömet jelentett az első éjszaka headline-ja a Bauhaus, aki a legutóbbi Nine Inch Nails turnén szélesítette elismertségét. Fellelkesülve vágtunk neki az 1000 km-es útnak.
A felderítésben Wolfgang barátunk roppant kedves barátnője Franciska segített minket, a jó pár autónyi magyar előőrs pedig biztosította a táborozáshoz a helyszínt.
Kemény napnak nézhettünk elébe, hiszen az első napon szinte futószalagon játszott egymás után a Die Krupps, a FLA, a Nitzer Ebb, majd az első éjszakát záró Bauhaus.
A Die Krupps kezdte a sort. A tőle megszokott nyíltsággal és energiával kaptuk munkásságuk legjavát, a legkedveltebb számoktól a legelsőkig többek közt mint Hi Tech/Low Life, Isolation (Joy Division feldolgozás), Crossfire, Metal Machine Music, To the Hilt, Fatherland és a Bloodsuckers. Őket többször láttam már a 90-es évek elején, és nagy szerencsénkre legtöbbször itthon. Semmit nem vesztettetek erejükből, gitárokkal megerősített nyers pattogós hangzásuk rendesen megmozgatta a közönséget. A színpadot jubileumi logójuk uralta, amely a régi KGST országok címereinek stílusát idézte. Talán a legszimpatikusabb banda volt nekem a fesztiválon.
Utána kis pihi következett, és serezés a nagy izzadtságra. Távolból a Blutengel ritmikus sportgimnasztikára ösztökélését szemlélhettük, majd következett a FLA. Először láttam őket élőben. Korai koncertfelvételeik mindig is kedvenceim közé tartoztak, bár utóbbi lemezeiket hallgatva, számítottam hogy mást fogok kapni.
Rövid átszerelés után az új lemez nyitó számára libbent be Bill Leeb, könnyedén shortban, mintha csak a beach-ről pattant volna fel egy kis produkcióra. A régi idők gépzsíros, olajos roncstelepet idéző színpadképét csak halvány foszlányokban idézte a mostani, és a frontember is “kiegyensúlyozottabbnak” tűnt, de a klasszikus FLA – mint: Vigilante, Dead Planet, Bio Mechanic, Millenium, Plasticity, Gun, Mindphaser – munkadarabok beindították még a rozsdásabb “electronic body”-kat is.
Az alkonyat a Nitzer Ebbé volt. Hármas felállásban, fekete antantszíjas uniformisban robbantak a színpadra. Szinte csak a dob és McCarthy erőteljes hangja uralta az egész koncertet. A kíméletlen tempó magával ragadta a dühöngőt, egyként mozdult mindenki a dobok ütemére. A sötét háttérben a NEP logos zászlói feszültek, és a nap nyugtával a vörös fény és a füst vette át a hatalmat. Douglas ketrecbe zárt vadként vágtatott a színpad teljes széltében. Erejéből mit sem vesztett, teljes erőbedobással szóltak az indulók: Getting Closer, Let your body learn, Shame, Hearts & Minds, Captivate, Godhead, Blood Money, Lightning Man, Control I’m here, Murderous, Fun to be had, I give to you.
A nap már rég lebukott, hangulatfényben botorkáltunk a pultokhoz. Viszont a csapatot ez a nap már teljesen kifárasztotta, lassan visszavonult a táborhoz, s a Bauhausra már csak egyedül vártakoztam, magam is rogyadozó térdekkel.
Már két alkalommal láttam őket, mindkétszer abban a hiszemben hogy talán soha többé nem lesz rá alkalmam, de Peter Murphy alaposan rácáfolt a megérzésemre.
2006-ban egy több hónapos turnén kisérte végig a Nine Inch Nails-t, a koncertek közötti időt rádiófellépésekkel, közös zenélésekkel fűszerezve, s a turné végén európai fesztiválokon is bevállalt egy-két fellépést. Talán soha ilyen nagy fesztiválon nem játszott még ezelőtt a banda, ahol főzenekarként, mindenki figyelmének kizárolagos központjában, egy igen felszabadult közönség előtt játszhatott.
A hatás nem is maradt el. A csordultig megtelt nézőtér a fények kihunyására eleven sikollyá vált, és a színpadon terjengő füstben kibontakozott a jól ismert szikár sziluett: Burning From The Inside. A számok elképesztő energiával hasítottak az éjszakába, és a koncert közben eszembe sem jutott mennyi ideje róhatják már útjukat. A színpad eleven volt a zenekartól, Peter Muphy megmászta az erősítőhegyeket, táncolva énekelve rugdosta le az ott maradt zsinórokat, többször váltottak hangszert, előkerült a szaxofon is, a fények és a füst pedig profin és maximálisan festette alá az éjszakát. Minden dal a helyén volt, az extatikus nyitással, érzékek hullámzásával, kifakadással (In The Flat Field, Stigmata Martyr, Kick In The Eye, Dark Entries), megnyugvással (She's In Parties, Hollow Hills). Az utolsó ráadásként leadott darab természetesen a szubkultúra tiszteletbeli himnusza a Bela Lugosi's Dead volt. Hihetetlenül elvarászoló, szinte színészi megtestesítés, eleven klasszikus horror. Egyáltalán nem éreztem a mai felületes pózolásokkor feltámadt enyhe fintort. Szinte rémisztő volt, igazán kisérteti. A véget nem érő ováció után a sátor felé botorkálva hallottam a tömegben dudorászó, “undead, undead” mormogásokat. Nem voltak egyedül . . .
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
