Pető Zoltán | Perszeusz

Perszeusz és a kereskedő egymással szemben ültek az alacsony mennyezetű ivóban. Előttük rideg fakupák, a háttérben könnyű, bambusznád függőágyak és mindenütt a hasis nehézkes, bódító illata terjengett.

- Háromezer előlegben, a többit pedig majd megkapod, ha elhoztad a fejét. - Mondta az alacsony, köpcös alak, aki fekete, széles karimájú kalapját még odabent sem vetette le. Apró, szűk, rosszindulatú szemei voltak, amelyekkel meredten és rezzenéstelenül bámult, és formátlan, lapos orra, ami megjelenését leginkább egy hüllővel tette hasonlatossá. Erre a hatásra még rájátszottak, húsos, varangyszerű ajkai is, amelyek mintha kissé kicserepesedtek volna a tikkasztó, attikai nyárban. Hosszú, fehéres nyelvével egyre-másra az alsó ajkát érintette, miközben megmutatta pállott ínyét és odvas fogait.

 Perszeusz sosem volt túlzottan bőbeszédű, főleg ha ilyen alakokkal hozta össze a sors, mint a mostani megbízója.

- A felét kérem, most. Szólt unottan.  A saját hangja is olyan volt mint egy idegené, mintha csak egy mély, sötét, fekete kútból szállna fel. Szeretett volna máshol lenni - A másik fele várhat, - tette még hozzá szárazon, majd nagyot kortyolt sötét, fekete, krétai sörből.

A kereskedő bosszúsan pillantott körbe. Tudta, hogy nem szalaszthatja el a hőst – máskülönben holnap talán a fenevad rabolni fog és zabálni, meg kell ragadnia az alkalmat, mert akkor bottal ütheti az áru nyomát, talán még a szolgáit is lemészárolja ez az istenverte lény. A kereskedők céhe nem nyugodhatott addig, még az isteneknek az összes ilyen csapásától meg nem szabadítják a világot. Hová lenne akkor Attika, ha minden fontos útvonalon, minden kikötőben ilyen torzszülöttek zaklatnák a békés utast? Eleget rejt belőlük a tenger úgyis! Még nem felejtette el azt az esetet, amikor a polgárok legnagyobb megrökönyödésére egy ilyet találtak felakadva az egyik csatornában. A feje több napon át száradt az athéni agorán és a gyerekek kővel, cserepekkel és botokkal dobálták meg. Azóta is ezt a szörnyfejet okolta, hogy rosszul alszik, azt a furcsa, rémisztő, gyíkszerű vigyort, amely olyan gyakran felébresztette az éj közepén. Nem állhatta azt a vigyort.

- Jól van nem bánom, legyen most akkor ötezer.

Perszeusz elégedetten vette át a pénzzel teli zsákot. Kissé megborzongott, amikor a keze véletlenül hozzáért a kereskedőéhez. Hideg, s mintha pikkelyei volnának… Az érchegységet még nem ismerte, de biztos volt benne, hogy ez sem terem kevésbé ocsmány fajzatokat, mint amelyekkel Argoszban, Krétán vagy éppen a bazalthegységben harcolt. Ez a lény, akiről a kereskedő beszélt – talán egy hydra, – kifejezetten ritkának számított errefelé. Csak ketten látták eddig, két favágó, akik a királyi gazdasághoz tartoztak. Kővé vált testüket a hegyoldalban találták meg, nem messze az Olympiasz-barlang bejáratától.

 Perszeusz ismét nagyot kortyolt a kupából, majd tétova mozdulattal felállt az asztaltól.  Heszperisz, a sötét bőrű örömlány, aki mindeddig a sarokban gubbasztott, most sértetten ugrott félre az útjából. A hős bosszúsan arrébb taszította a rá csimpaszkodó nőt, pedig ma ő is reménykedett legalább egy kis jutalékban. Ki tudja, hogy vajon Perszeusz másnap visszajön-e? És akkor bizony bottal ütheti a pénz nyomát! Még valamit sziszegett is felé, - talán csábításnak szánta, de a tagolatlan, barbár pelazg nyelvet a dórok nem értették. Perszeusz még egy megvető pillantásra sem méltatta. Perszeusz dór volt, szőke, szikár, kék szemű és magas. Heszperisz pedig akháj, sötét bőrű, alacsony és érzéki. Egy primitívebb faj gyermeke, amely az északiak érkezése előtt lakta e vidéket. Nem keveredtek. 

A hős dülöngélő léptekkel végigment a hosszú faasztal mentén. A szélébe kellett kapaszkodnia, hogy el ne vágódjon. Kis híja volt, hogy a fejét nem verte be a füstös, fekete cédrusokból ácsolta mennyezetbe Az ivó másik végében kockázó helyiek elcsendesedtek, amikor a dór zsoldos elhaladt mellettük. Mindig hagyták, hogy a kockajátékban Perszeusz nyerjen. Nem szerettek volna győzni, – hiszen hallották mi történt két hete Spártában. Ha egy hős érkezik a városba, az egyszerű halandók jobban teszik, ha meghúzzák magukat.

Másnap délben zavaros fejjel ébredt. Heszperiszt már nem találta maga mellett, de homályosan emlékezett rá, hogy valamikor, az éj közepén, a kurtizán mégiscsak bemászott az ágyába. Akkora ő már tehetetlen volt. Különös, zavaros éjszaka derengett fel előtte. Rosszul aludt és sötét dolgokról álmodott, üres medrekről s kiszáradt folyókról, amelyekben szájnyílás és szem nélküli halak vergődnek. És még valami rémes, hideg, gyíkszerű lényről is, amely mintha az ablakon keresztül mászott volna be az éjszaka sötétjében, hogy a mellére telepedjen és lelassítsa a szívverését. Mintha az örömlány helyett egy kihűlt, hideg hüllőtesttel hált volna együtt. Miután kábán körbepillantott hamarosan meglátta: Heszperisszel együtt a pénzzel teli zsáknak is nyoma veszett. Pillanatokig szinte kábultan állt a rideg, dísztelen kőfalak között, majd öklével olyat csapott az ágyra, hogy az darabokra tört. Sűrű káromkodások közepette távozott az ivóból, dühében levagdosta az ópiumszívók függőágyait, átkozta Zeuszt, és az összes isteneket, nem sokon múlott, hogy nem hányta kardélre magát a fogadóst a családjával együtt.

 Még azon is gondolkozott, hogy felgyújtja az egész kócerájt – valami ilyesmit csinált Héraklész is, amikor egyszer nem akarták rendesen kifizetni. Súlyos, komor léptekkel indult a hegységbe vezető ösvényen. Kardjával idegesen csapkodta le az útjába eső páfrányok fejét. Sajnálta, hogy nem véreznek. Vért akart látni.  Egy egyszerű halandónak talán néhány nap is kellett volna, míg az Olympiasz-barlang bejáratához ér, de neki elég volt háromnegyed óra.  Komor tekintettel méregette mélyedést, amely sebként vágódott a hegy gerincébe. Egy határozott mozdulattal bent is termett. A félhomályos üregben már érezte a szörnyeteg iszonyatos bűzét. A járat falához lapulva araszolt befelé, a szorosan maga elé tartotta, a másik kezében pedig egy akkora sarlót szorongatott, amellyel egy fát is könnyedén kidönthetett volna. A szűk járatokba pillantva megfeketedett csontokat látott és valami bűzös, nyálkás és kőszerű anyagot kerülgetett, amely visszataszító foltokban borította a talajt. Ezek talán emberi testek lehettek egykor.

Ahogy beljebb hatolt az egyre szűkülő járatban egy különös, kellemetlen, csikorgó zaj ütötte meg a fülét, olyan, mintha valaki kavicsokat préselt volna össze egy hatalmas üstben. A háta mögül jött. Megdermedt és szorosan maga elé kapta a pajzsot. Valami lassan csoszogott mögötte. Az alakját nem tudta kivenni, de érezte a jelenlétét. Villámgyorsan megfordult, a  pajzsot mindvégig maga elé tartva. A kürtőben megjelenő fekete árny szinte megfoghatóvá tette odabent a sötétséget. Egy ormótlan, nehézkes alak lehetett, amely kíméletlen lassúsággal kúszott előre a barlang sötétjében, Perszeusz érezte lélegzetének nyirkos, párás bűzét. De az ellenfele nem láthatta meg őt. A sisakot, amelyet Athénétől kapott már jóval az érkezése előtt felvette. Így győzte le eddig az összes ellenfelét. Egyszerűen odasomfordált melléjük, majd egyetlen hatalmas, megfeszített erejű csapással, amelybe acélizmú jobb karjának teljes erejét beleadta, halálra sújtotta a mit sem sejtő áldozatot. Egyszerű volt, szinte rutinszerű mészáros-munka. Úgy dőltek el, mint egy darab élettelen húsdarab a mészáros bárdja alatt. Az émelyítő cuppanás, amely a fejre irányzott csapást kísérte, még mindig ott visszhangzott az agyában. Az ellenfélnek pontosan annyi esélye volt védekezni, mint az áldozati bikának, amelyet Zeusz ünnepén a pap halálra sújtott. Perszeusz áldozatai is pontosan így pusztultak el, valamiféle komor, méla, ábrándos vágyódással szemükben, amely lehetett akár a paradicsomra való homályos emlékezés is. Semmi dac vagy ellenállás, csak kimúlnak szépen, mintha nem is kapaszkodnának már ebbe a sötét, kiábrándító és hiábavaló létezésbe.

„Mészárosmunka” – mondogatta. „ Egyszerű mészárosmunka”. De egy mészárosnak legalább van rendes mestersége. Húst ad el az embereknek, akik táplálják majd a családjukat. Pénzt hoz haza, hogy táplálni tudja az övéit. És én mi vagyok hozzájuk képest?”  Nagyot húzott a flaskából és a tűzbe bámult. Várta, hogy a világ elhomályosuljon és őt ismét magába fogadja az álom jóindulatú öntudatlansága. Talán ez a bor elég erős lesz ma, hogy el tudjon aludni. Hogy aztán holnap újra kezdődjön.

A zöldes, ormótlan gyíkfej a zsákban pihent. A szörny vértelen, pikkelyes, kissé petyhüdt ajkai talán mosolyogtak, éppen úgy, mint amikor a végzetes csapás érte. Habár Perszeusz csak a pajzs tükrében mert rájuk pillantást vetni,  az a mosoly sokkal inkább emlékeztette a megbízójára ahhoz, hogy aznap egészséges álmai legyenek.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2013. 12. 31. - 06:02 | © szerzőség: Edeneye