A fesztiválszezon kisebb rendezvényektől eltekintve a vírushelyzet miatt két nyáron át jórészt tétlenkedett, eddig úgy néz ki, hogy idén nyáron ismét minden rendben lesz.
Múlt hétvégén Köln közepén az idén is teltházas Amphi Fesztivál nem csak a kötelező koncerteket kínálta a nagyszínpadon, a Theatre am Tanzbrunnen-ben és az Orbit színpadot jelentő hajó fedélzetén (sajnos a Rajna vize annyira alacsony volt, hogy a hajó az eredeti helyétől jóval messzebb tudott csak megállni és bár indítottak shuttle buszt a szervezők, sokak számára ez a koncerthelyszín így kiesett), hanem sok más látnivalót is magunkba szívhattunk, amik az egésznek sajátos hangulatot adtak. Ide tartozott a Met-sziget, az aprócska, parkosított tó fölött elhelyezkedő, hídon keresztül megközelíthető gyöngyszem fedett ülőbútorral és mézsör állvánnyal rendelkezett. A Beachklubot is érdemes volt meglátogatni, egy oázis, amely szórakozásra és pihenésre hívott. A Rajnára és a kölni dómra nyíló közvetlen kilátást nyújtó strand leírhatatlan légkört kínált. Ezek miatt az egyik legszebb és legváltozatosabb helyszínnel rukkolhat elő ez a fesztivál, ugyanakkor változatos és bőséges program közül is választhattunk.
Péntek kora este a kölni Hohenzollern hídról már jól lehetett látni a feketébe öltözött emberek sorát, akik a táskájuk ellenőrzésére vártak és az MS RheinEnergie-vel az Amphi nyitópartiján, a „Call The Ship To Port”-ra beszálltak. Amikor az 1333 jegyre korlátozódó teltházas rendezvény első utasait felengedték a hajóra, a felső fedélzet nagyon gyorsan megtelt. A nap utolsó sugarait egy ital mellett élveztük, mielőtt este 8 óra körül elkezdődött a zenés rajnai hajókirándulás, amely csodálatos koncertestet ígért a S.P.O.C.K, a Welle:Erdball és a Force To Mode zenekarokkal. Elsőnek a három Treki kezdett. Az eredetileg 1988-ban Vulcaniából származó S.P.O.C.K. nagy örömmel érkezett Kölnbe jelenlegi svéd földi bázisukról és a vendégek is hatalmas szeretettel fogadták őket. A különösen Németországban rendkívül népszerű, a tiszta fehérben fellépő szintipop banda laza modorával keltett jó hangulatot, A tömeg frenetikusan ünnepelt olyan klasszikusokkal, mint a „Dr. McCoy" , „Alien Attack” , „Not Human” vagy az "Astro Girl". A harminc éves népszerű sláger, a „Never Trust A Klingon” sem hiányozhatott a nagy fináléból.
Az utánuk következő 1990 óta létező német Welle:Erdball logóján a világhírű Trabant autó szimbólumának elforgatott változatát láthattuk. 2019-ben az énekes kivételével lecserélődtek a tagok, mindkét énekesnő új volt, a szintist viszont a demoszcénában járatosak ismerhették már korábbról is. A zenekar hangzását a Commodore 64 SID hangchipjének intenzív használata különböztette meg a többi bandától. A Kraftwerk népszerű „Die Roboter” számával kezdtek, robottáncukkal, robotszerű álarcukkal máris felpörgették a közönséget, majd tovább izzítottak minket és kiváló bulihangulatot teremtettek még annyi éves zenekari múlt után is. Sorra jöttek az új („Die Unsichtbaren”, „Mumien im Autokino”) és a régebbi slágerek („Der Telegraph”, „Ich Bin Aus Plastik”, „Poupee De Cire”). A díszletük olyan volt, mint valami új Austin Powers filmben. Kémnek öltöztek, szokatlanok voltak, megnevettettek, papírrepülőket hajtogattak a „Starfighter F-104” közben, hatalmas léggömböket dobtak be a tömegbe a „Schweben, Fliegen, Fallen” alatt és popcornt is kaptunk. Mi olyan szerencsés helyen álltunk, hogy mindhárom ereklyéből tudtunk szerezni. Idén lett 40 éves a C64, Honey egy billentyűzetet mutatott fel nekünk és hogy kifejezzék rajongásukat, az utolsó szám nem is lehetett más, mint a „Monoton und Minimal”.
A berlini Forced Movement elektrorock zenekar 2/3-a 2011-ben megalakította Depeche Mode tribute projektjét, a Forced to Mode-t, majd hamarosan gitárral egészültek ki. A 3 zenész többnyire a DM első 15 alkotó évének szentelte magát. A folyamatosan változó számválasztások, valamint a ritka vagy élőben soha nem játszott DM dalok a zenekar nagy hitvallásának részét képezik. A F2M eddigi munkájának csúcspontjai közé tartozott az a 3 napos "25 Years Violator Tour", amelyen a banda először vitte színpadra a Depeche Mode legsikeresebb albumát teljes hosszúságban és az eredeti számlistában. A 2016-os koncertjük abban a berlini Hansa Stúdió Meister termében volt, ahol a DM három legendás albumot is készített a 80-as években. A "Gothic Meets Klassik 2016" rendezvénynél abban a nagy megtiszteltetésben volt részük, hogy a Depeche Mode dalokat klasszikus-modern módon adhatták elő egy 40 fős szimfonikus zenekarral támogatva a lipcsei Gewandhausban. 2017 tavaszán újabb puccsot hajtottak végre, Berlinben önálló koncertet játszottak, melynek szettlistája 100%-ban a Depeche Mode B-oldalaiból állt. 2018 őszén a zenekar először indult akusztikus turnéra, több mint 20 csodálatos DM darabot játszottak. A DM-cover bandák száma megszámolhatatlan, mindenesetre olyan műsort hallhattunk, amely legnagyobb mértékben közelítette meg pédaképüket. Rendkívül energikus fellépés volt, az "eredeti hangokhoz nagyon közel álló" és a hangrészletek perfekcionista szeretete tette olyan egyedivé.
Összességében a "Call The Ship To Port" nyolcadik kiadása egy csodálatos zenés körút volt az Alsó-Rajnán, az este azonban hajnali 1 körül gyorsan véget ért. 20 perc telt el az utolsó koncert után amíg a hajó kiért a partra, addig még élvezhettük a hajókázást. Aki még mindig bulizós hangulatban volt, az folytathatta az estét a másik nyitópartin a Tanzbrunneni Színházban, ahol a Solar Fake-es Sven és a VNV Nation-ös Ronnan szolgáltatta a talpalávalót.
A fesztivál nagyszínpadát szombat délelőtt a gót-metál Nachtblut nyitotta meg. A feketébe öltözött, fehérre kent arcú osnabrückiek áttörték a műfajok határait, kemény gitárriffeket, dübörgő dob groove-okat és koromfekete elektronikus hangzásokat kínáltak. Sötét, kísérteties, megalkuvást nem ismerő dalszövegeik és az énekes Cradle of Fields-es rikácsolásai a bőrünk alá kerültek. Kezdésnek kiváló volt, nagy tombolás volt a „Kaltes Herz”-re.
A göttingeni acélemberek, azaz a Stahlmann friss lehelet Németország modern rockéletében, stílusuk a Neue Deutsche Härte, amit a Rammstein, az Eisbrecher, a Megaherz és az Oomph minden rajongója azonnal elkezdett imádni. A német nehézzene új generációját képviselik és azt fejlesztették tovább, ami a 90-es évek közepén kezdődött olyan úttörőkkel, mint a Die Krupps vagy az Oomph és ami néhány évvel később a Rammstein-nál tökéletesedett ki. A 2008-ban alapított banda kemény indusztriális hangokat, lendületes metál ritmusokat és fülbemászó dallamokat vegyített gótikus beütéssel. A zenekar acélosan dallamos és kommersz hangzású őrült élő show-jukkal Európa szerte lelkes rajongókat hagyott maga után, egyedi vizuális megjelenésükkel pedig kiemelkedtek a tömegből és feltűnést keltettek. A jellegzetes harcias játékmód, a markáns szövegek és Mart mély hangja mellett egyes dalokban („Spring Nicht”, „Schwarz”, „Süchtig”) elektró és dubstep elemek is feltűntek, melyek annyira felpörgették a szcéna közönségét, hogy a táncosokból garantáltan acélfőzők lettek a nagyszínpad előtti téren.
A Színház színpadára elsőként a 2014-ben szólóprojektként indult, majd 2016 óta már duóként létező hamburgi Alienare lépett fel. "Neon", "Everything Will Be Alright" brilliáns keverékei a 80-as évek hangzásának, dark-wavenek és a modern szintipopnak, néhány rockelemmel tűzdelve. A lendületes show máris hatalmas rajongótábort szerzett a zöld hajú bandának.
Az erőszakos-romantika zenei stílusával a Letzte Instanz több mint 20 éve állandó szereplője a német nyelvű rockzenének és számos fiatal gótikus rockbanda számára állított már fel mércét. Ezt világszerte a sikeres koncertekkel és fesztiválszereplésekkel, valamint a 14 stúdióalbummal érték el. A dalok lírai szövegei, az énekes mély, bársonyos-füstös hangja, a cselló és a hegedű is arról gondoskodott, hogy elképesztő zenekari hangzást adjanak a nagyszínpad közönségének.
Amire nem számítottunk, hogy kora délután 25 percig fogunk sorban állni a kisszínpad bejáratánál, így a 2013-ban alakult londoni Empathy Test elektronikus popzenéjéről nagyrészt lemaradtunk, szerencsére a „Holding On”-t sikerült épp elkapnunk. Sajnos se hangfal, se kivetítő nem volt kirakva a kint rekedteknek, pedig a hely adottsága lehetővé tette volna. Az együttesre a 80-as évek klasszikus sci-fi filmzenéi, a 90-es évek gitárzenekarai és a modern underground tánczene hatott.
Nincs Amphi Sven Friedrich nélkül! A Solar Fake zenéje egyet jelentett a táncolással és a bulizással, ugyanakkor a szórakozás mellett gondolkodásra is sarkallt. Azok, akik nem tudták hova tenni érzéseiket, agressziójukat, az emberiség iránti kétségbeesésüket, az általános butaságnak való kiszolgáltatottságukat, itt megértve érezhették magukat. Sven, aki a Zeraphine és a Dreadful Shadows énekeseként is ismert, régi nagy álmát éli ezzel a projekttel és a SF sikere bizonyítja is igazát, a banda nem csak rajongóinak szívét hódította meg, hanem az elektró szcéna topligájába is bekerült. Mindenkinek kötelező, aki szereti az elektronikus zenét! Elektromos ütemek, trance-szerű EBM hangok és az a csodálatos hang Herr Friedrich-től... A nagyszínpad előtt álló rajongók táncoltak, ujjongtak és végig tapsoltak minden dalt, a számokban inkább az agresszió dominált, ami hol nyilvánvalóbb volt („Es Geht Dich Nichts An”, „Observer”, „Sick of You”), hol csak finoman utalva volt rá („This Pretty Life”, „It's Who You Are”, „Not What I Wanted”). Persze voltak nyugodtabb és bánatosabb pillanatok is („The Pain That Kills You Too” , „Reset To Default”). Az élő dobok számtalan darabhoz érezhetően jól passzoltak, még több erő és energia a színpadon. Sven kristálytiszta hangja és alázatos elpirulása a közönség előtt (főleg az „Under Control” alatt, ahol elfelejtette a szöveget és fogta is a fejét) ellentétben állt az André-t helyettesítő Combichrist-os Elliott fültől fülig érő mosolyával, gitárjával be is ugrott a tömegbe, ezzel is buzdítva minket a további őrjöngésre. A berliniek nem csak végigfutottak a dalokon, hanem olyan szeretettel és szívvel adták elő azokat, amennyire a zenészek csak bírták. Valóban varázslatos volt.
Utánuk az angol Mesh következett. 1991-ben alakultak, miután Mark egy koncerten találkozott a szintetizátoron játszó Richard-al, a duó azóta is jól működik, az énekes írja a szövegeket, a szintis pedig komponálja a szintipop zenét, helyenként poposabb („Last One Standing”, „The Fixer”, „Runway”), analóg szintikkel („My Protector”), részben pedig egyfajta retró bájt árasztó klasszikus balladákat („From This Height”, „Fiends Like These”) hallhattunk. A „Born to Lie” és a „Just Leave Us Alone” rendkívül agresszíven kalapált a hangszórókból. Az égre szegeztük tekintetünket, szívünket-lelkünket beleadtuk, úgy táncoltunk, mintha nem lenne holnap. A koncert energiákkal, érzelmekkel és elektronikus harmóniákkal teli utazásra vitt, különösen az utolsóként leadott, közönségénekeltetős „Taken For Granted” volt nagyon megható.
A szervezők ismét elszámolták magukat a hellyel, a kisszínpadon fellépő Ruhr-vidéki SITD-re sem fértünk be, rengetegen várakoztak, a másik oldalon lévő kijáratig állt a sor. Sokan voltak kíváncsiak a német EBM és ipari zenekarra, amelyet 1996-ban alapítottak Shadows in the Dark néven. Zenéjükben a legkülönfélébb elektronikus stílusok egy sötét és lenyűgöző művé olvadtak össze. A dalszövegek inspiráltak és elgondolkodtattak, a himnuszszerű dallamok és a dübörgő ütemek elkerülhetetlenül magukkal ragadtak minket. Hangzásviláguk összetéveszthetetlen, amit mindig újra felfedeztek és továbbfejlesztettek. Hatalmas szerencsével sikerült bejutnunk, így az utolsó 1,5 számot elcsíptük, „Greater Heights”-al és a „Snuff Machinery”-vel véget is ért a koncert.
Ezek után nem mertünk kimenni a Színház színpadáról, így a nagyszínpadi Mono Inc-ről lemaradtunk. Vacsorázás után vártuk, hogy kezdődjön a már 17 éve működő német Frozen Plasma. Azzal a „Warmongers" című nótával indítottak, ami segítette a zenekar felemelkedését és lehetővé tette számukra, hogy az egy slágeres csodából állandó szereplővé váljanak. Előkerült az első nagy daluk, az "Irony" is, amit most egy szőke vendégénekesnővel dúdoltak el közösen. A második albumról elég sok számot előadtak, "Tanz die Revolution", "Murderous Trap", "Earthling" még mindig a világ DJ repertoár részét képezik. A „Gefühlsmachine” tovább forrósította a hangulatot, a NamNamBulu-s „Memories” és a Trans X-es „Living On Video” feldolgozások alatt pedig már extázisba került mindenki, a lányok különösen, ugyanis az énekes félmeztelenre vetkőzött és csak egy bőrből készült hám fedte tökéletesen kidolgozott felsőtestét. Az együttes élő fellépéseit Felix tehetséges hangja mellett mindenekelőtt előadói és szórakoztató házigazda képességei tették energikussá és egyedivé. Világító talpú cipőben ugrált, táncolt, őrjöngött végig a színpadon, frissítésképpen pisztolyból lőtte ránk a vizet. Egy hatalmas buli volt, ahol a zenekar széles körben együtt ünnepelt rajongóival és a fellépést felejthetetlen koncertélménnyé varázsolta. Ezek a srácok megcáfolták azt a mítoszt, hogy a németek nem tudják, hogyan kell szórakozni! A szett nagyon sokáig velem fog maradni, eddig ez az idei év legjobb koncertje számomra.
Erőteljes himnuszok, nagyszerű dallamok, tökéletes ének. A nagyszínpad utolsó fellépője a VNV Nation, egy brit alapítású futurepop együttes, amelyet az ír Ronan Harris alapított. Zenéjükben a trance, a szintipop és az EBM összetevői olvadtak össze egy általuk futurepopnak nevezett eleggyé. A páros mindig is távol tartotta magát a kiüresedéssel fenyegető tömegzenétől, az 1990 óta működő bandát a mai napig az önkifejezés egy eszközének tartják, mely nem kötelezi el magát egyetlen ideológia mellett sem, annak ellenére sem, hogy a dalok szövegei filozófiai mélységű kérdéseket boncolgatnak irodalmi, politikai és művészeti témákban. Az élő fellépések legendásak energiájukról és pozitív érzelmeikről, odaadó rajongótábort vonzanak a zenei spektrum minden részéből. Zenéjük sokszor ellentmondásos elemeket tett egymás mellé: modern, elektronikus tánczenei ütemek dallamos és komolyzenei tételekkel fuzionálnak harmóniában, egyben szimbolizálva az európai civilizáció sajátos történetét, melynek mindig meghatározó jellemzője volt a modern és az ősi kultúrák, az elvont misztikum és a racionális, "haladó" világlátás küzdelme. Erre utal a mottójuk is: Victory, Not Vengeance - Győzelem, nem bosszú. Az énekes jó hangulata közvetlenül befolyásolta a tömeget. Ronan fantasztikus színpadi jelenlétet áraszt mindig. Széles mosolyával, sétálásával, a dalok közti anekdotákkal és poénokkal egy kisfiúra emlékeztetett, akinek karácsonykor minden kívánsága teljesült, köztük sok olyan is, amiről nem is tudott. Kicsit később megkérdezte, ki itt a fiatal, néhány kéz felnyúlt. De ma este mind fiatalok vagyunk. A dalnok többször is részt vett rövid beszélgetésekben. Egy rajongó felmehetett hozzá és aláírta neki a tetoválását. Ez az, amitől ez a koncert más, mint a többi: a közönség bevonása. Nem csak valaki ott állt, aki remekül adta elő a zenét, hanem interakcióba is lépett és mindenkiben azt az érzést keltette, hogy rajta is múlik. A setlist a régebbi („Chrome”, „Genezis”, „Legion”, „Illusion”, „Farthest Star”) és újabb („When Is The Future”, „Control”, „Nova”, „God of All”, „Immersed”) dalok keveréke volt, amely a több mint 30 éves zenekartörténeten keresztül vezetett minket ezen az estén.
Ha még bírták a lábaid, a show utáni afterpartikon kitáncolhattad a lelkedet. A Welle:Erdball-os DJ Honey és DJ Oliver Klein a MS RheinEnergie fedélzetén gondoskodott az élénk táncos hangulatról. A Theater am Tanzbrunnen-ben DJ Björn a System Noire-ból és számos más DJ kemény ritmusokkal és gótikus klasszikusokkal zárta az estét.
Vasárnap délelőtt az a dortmundi trió kezdett, akik 2013 januárjában léptek fel először élőben az Unbaco underground zenekari verseny alkalmából, ahol is a Rroyce lett a győztes 64 együttes közül. Még ugyanebben az évben a Rock & Pop Preise verseny két kategóriájában is indultak, ahol megszerezték az első díjat a „Legjobb Gothic Wave Band”-ként és a második díjat „Legjobb elektropop zenekarként”. 2014-ben a Sonic Seducer szcénamagazin "Battle of the Bands" verseny keretében az olvasók a 3. helyre szavazták be. A 80-as évek szelleme iránt teljes mértékben elkötelezett banda a csodálatos wave/elektró/szintipop hatását a modern időkbe mentette át. Legnagyobb csápolás természetesen a „Who Needs”-re volt, a „Run, Run, Run” alatt az énekes lejött közénk, majd pár méterrel hátra, aztán vissza előre táncoltatott minket. Mi nagyon élveztük az utazást és a korai aerobikot!
A Színház színpadot a 2001-ben Kevin Stewart ("Drone") és Ines Lehmann ("Mechanized") által alapított V2A, egy elit brit/német posztapokaliptikus kemény elektró-indusztriál techno-felszerelés nyitotta meg. Hírnevük túlmutat a szokásos szcéna határain, hiszen számos képregénykonvención és sci-fi fesztiválon léptek már fel. Ezenkívül hivatalosan is komponálják a Mad Max 2: The Road Warrior 40. évfordulóján készült Maxed Out dokumentumfilm zenéjét. Extravagáns, észbontó színpadi előadásairól és brutális technójáról híresek, ritmusok és agresszív énekhangok jellemezték őket. Én nagyon örültem a Shock Therapy-s „Hate Is A 4 Letter Word” feldolgozásnak.
Sietnünk kellett, a nagyszínpadon máris kezdett az Aesthetic Perfection, azaz a Daniel Graves által 2000-ben létrehozott amerikai elektronikus zenei projekt. Védjegye egy kifejező show, amellyel a közönség elé tolta indusztriális popját. Egyszerű dallamok, amelyekre együtt táncolhattunk, mellette lágy ének, néha bátor kiáltások vagy egy effektek által torzított robothang. Daniel énekjátéka szenzációs volt. A nagyon tiszta ének és a mély morgással párosított, rendkívül erőteljes énekhangok keveréke igazi hallgatási élvezetté vált. Sorra jöttek a slágerek: „Gods And Gold”, „Rhythm+Control”, „Never Enough”, „Antibody”, „Spit It Out”, „The Dark Half”. Pozitív, szimpatikus modorával azonnal maga mellé állította a rajongókat. A koncert jobb volt, mint ahogy Daniel kinézett, a színes batikolt ing, a világoskék rövidgatya (ami mindig le akart róla esni), a csíkos térdzokni, a necc kesztyű, a szalmakalap és az a bajusz valahogy nem illet az összképbe.
Ezután a szcéna egyik veteránjával folytatódott a buli, a több mint 30 éve fennálló Suicide Commando lépett a nagyszínpadra. Az 1986 nyarán Johan van Roy által alapított banda gyorsan hírnevet szerzett magának. Van Roy célja az emberiség sötét oldalának felfedezése dübörgő ütemekkel, komor, atmoszférikus szintetizátorhangokkal, elbűvölően pszichotikus és könyörtelenül agresszív énekstílussal. Olyan időtlen klubklasszikusokkal, mint a "Sterbehilfe" , „Dein Herz, Mein Gier”, „God Is In The Rain”, „The Devil”, „Cause of Death:Suicide” vagy a "Hellraiser" a zenekar nem csak az elektró műfaj úttörője, hanem egyik legfontosabb újítója is, folyamatosan fejlesztik hangzásbeli védjegyüket, a szintetikussá varázsolt pokoljárást. Az eredmény táncoló és pogózó emberek mindenhol. A tömeg hangosan ünnepelt, az elektromániás Johan az indusztriál hatások pokolgépét gyújtotta fel a legfelső agresszió felett. Rendkívül addiktív utazás volt a szónikus őrületbe!
A nagyszínpad következő fellépője a Diary of Dreams volt. A tisztán klasszikus zenén felnövő Adrian 1989-ben életre keltette sötét álomvízióját és felfalta a rádióban hallott első elektronikus hangokat, amik meghatározónak bizonyultak zenei karrierje szempontjából. Az volt a vágya, hogy a maga módján egyesítse ezt a két hangvilágot. A darkwave projekt még mindig friss és tele volt energiával, mintha minden albummal újjászületne. A rajongói által különösen a szövegei miatt nagyra értékelt Hates nyelvileg elsősorban a metaforákban mozog és nagyon kifejezően és félreérthetően írja le, mi foglalkoztatja, többnyire angolul, de németül is. A dal valójában eldönti, hogy melyik nyelvet választja, mondta. A koncert közben elment az áram mindenhol pár percre, de ez sem tudta megzavarni a szenvedélyes, vágyakozó, sötét himnuszokat („Ikarus”, „Kindrom”, „Malum”, „Traumtänzer”), az énekes pedig egyszerűen hagyta, hogy a zene beszéljen.
Átnéztünk a Színház színpadhoz is, ahol egy 2001-ben alapított hamburgi Sono lépett fel. Stílusilag valahol a pop és az elektronika között van. Zeneileg széles körben inkább a pop kategóriába sorolható, erős techno, house és elektró hatásokkal. Ez a zenei sokszínűség jelentős számú rajongót biztosított a bandának a különböző zenei színterekről.
Az idei fesztivált a kisszínpadon az 1990-es években Amerikában Sean Brennan által alapított London After Midnight zárta. A legtöbb zenei projekttől eltérően a LAM megőrizte és táplálta a későbbi punk szcéna azon politikai és társadalmilag tudatos elemét, amely a 90-es évek elején gyakorlatilag eltűnt a zenei színtérről és mély, szenvedélyes és politikai sötét rockzenei entitássá fejlődött. A dalszerző, hangszeres, producer és alapító Sean az állatok jogai, a környezet- és emberjogi kérdések, a vállalat-, a háborúellenes és a progresszív/liberális politika határozott kiállásáról ismert. Bármi legyen is a megközelítés vagy a téma, a zenéjük mélyen megható, erőteljes, szociálisan tudatos, romantikus, érzelmes, kísérteties, táncolható és időnként morbid szellemességet mutat sajátos szarkazmusával és gúnyos humorával. Sokszor kellett cserélni az énekes mikrofonját, valamiért nem akartak működni még az olyan slágerek közben sem, mint „Your Best Nightmare”, „Kiss”, „October”, „Sacrifice”.
Aki még bírta szuflával, afterpartizhatott tovább a legjobb elektró-indusztriál és ebm számokra.
Egy nagyon kimerítő, de csodálatos hétvége ért véget, remek koncertekkel és sok kedves emberrel. Dicséret és köszönet illeti a szervezőket, a stábot, a zenekarokat és a nézőket is, akik közösen gondoskodtak arról, hogy a 2022-es Amphi Fesztivál sikeres lett. Sajnos már többször bebizonyosodott, hogy a Tanzbrunnent kinőtte a rendezvény, de a nagyobb helyszínül választott Lanxess Aréna nem tetszett a látogatóknak és visszakönyörögték a régit. Csak ez azzal járt, hogy sokan nem jutottak be a kisszínpadhoz, illetve nincs hely a nagyobb, árnyékos ülőhelyrész kialakítására. Talán átgondolják ezt még a szervezők és a látogatók is.
A következő évi fellépők egy része már kikerült a hivatalos oldalra, a jegyértékesítés is elindult. Jövőre is vár mindenkit az Amphi!
Zámbó Zorán fotói
