Az első virágkötészeti emlékek időszámításunk előtt 2600-2100 körülről származnak Mezopotámiából. A temetkezések fő virágai az örökzöldek, a rózsa, illatos fák virágai, melyekből virágfüzéreket fontak. A sumérok gyékénybe tekerték halottaikat, fejükre- gyermekek esetén karjukra- virágfüzéreket aggattak. Egyiptomban a nép Ozirisznek és Izisznek mutatott be áldozatot, hogy a halottakat kegyesen fogadják a túlvilágon. Fő áldozati növények voltak: a kék lótusz, a tamariska, a kék tündérrózsa, a papirusz. Az egyiptomi gyászolók az elhunytat virágfüzérekkel, ágakkal kísérték utolsó útjára. A girlandok babérból, mirtuszból, olajfából, pálmalevélből készültek, ezeket a girlandokat tekinthetjük a koszorúk ősének. Kerteket is építettek az elhunyt lelkének, ezeket a kerteket tekinthetjük a temetők ősének.
A görögök a koszorúk ismeretét valószínűleg a Kis-Ázsiai népektől vették át, a legrégebbi koszorú növények is nyugat-ázsiai eredetűek, mint a szőlő, borostyán, mirtusz, rózsa. A halottak hajába babérból vagy fűzből készült koszorúkat tettek, a sírra liliomot szórtak és mirtuszkoszorúkat. Irisz istennő irányította a női lelket, ezért a görög asszonyok sírjára nőszirmot ültettek, az elhunyt csecsemőknek pedig örökzöldekből fontak koszorút.
Az antik Rómában a halottas ház bejáratára cipruskoszorúkat függesztettek, a gyászmenet cipruságakkal kísérte a halottat a temetőbe. Sírköveikre általában pálmalevelet véstek, ami a béke szimbóluma, de a halál feletti győzelmet is jelképezi. A rómaiak már szárazvirágot és faragott művirágot is használtak téli koszorúik készítéséhez, valamint ismerték a csüngő amarantuszt (Amaranthus caudatus).
A középkorban a kolostorok falai mögé húzódott a virágkötészet, csak templomi és királyi díszítésre alkalmazták a növényeket. A gótika térhódításával a virágszimbolika is fejlődésnek indult, ami a reneszánsz és barokk művészetben teljesedett ki. A XVI. századtól terjedt el a fekete gyászruha viselése, noha a katolikus egyház az ibolyaszínt és a bíbort (Krisztus vérére utalnak) használta, és a késő középkorig a gyász színe a fehér volt, hazánkban Csökölyön egészen 1936-ig (Puskás, 2001).
A XVII-XVIII. században a legfontosabb halotti növény a rozmaring volt, a gyászolók rozmaring ágakkal kísérték halottaikat a temetőbe.
A XIX. században a növekvő igény hatására megjelentek az üvegházi dísznövények, és mellettük a különböző díszfák, díszcserjék használata a kegyeleti kötészetben.
Magyarországon az I-II. században fákat ültettek a sírok fölé, környékükre virágokat ültettek. A XV. században jelenik meg a magyar nyelvben a koszorú szó, amely a latin-magyar szójegyzék szerint kétjelentésű volt (főkötő, növényi koszorú). A koszorúkat fűzfavesszőből készítették, zöld lombbal és rózsával díszítették. Később a rozmaring mellett megjelent a majoránna, ami a téli koszorúk növénye lett. A XIX. század vége felé a babérkoszorú és a rózsafüzér lett az általános koporsódísz (Puskás, 2001).
Napjainkban a temetőtípusoknak megfelelően a virágdíszek is elkülönülnek Európában. A mediterrán országokban 1,5-2 méter átmérőjű koszorúkat készítenek pálmalevelekből, babér és olajfa lombból, erre tűzik a virágdíszeket. Északnyugat-Európában római- vagy görögkoszorúkat készítenek tömör szalma vagy moha alapra tűzdelt tartósított vagy élő levelekből, örökzöld ágakból. Leggyakrabban Taxus, Pinus, Picea, Juniperus, Chamaecyparis fajokat, Magnolia grandiflora, Hedera helix, Prunus laurocerasus hajtásokat használnak (Puskás, 2001).
Hazánkban inkább az Északnyugat-Európában használt koszorútípus jellemző, de a temetési koszorú általában nem görög típusú.
Növények szerepe a magyarság temetkezési szokásaiban - Szakdolgozat; részlet.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
