Haláltánc XXVII.

- Eschaton -

A Teremtő:
Festett szerelmek és felvarrt mosolyok. Az életük megfakult, mint egy régi divatmagazin száraz lapjai. A fájdalmuk is üres, mint a papírt zabáló lángok.
A Megváltó:
A szomorúság olyan érték, amit nem szabadna elfeledniük a boldog és tökéletes világban!
A Teremtő:
Késő. A mennyben érzem boldogságuk kesernyés bűzét. Úgy veszi őket körbe, mint egy fertőzött felhő. Le akarom tépni róluk ezt az undorító magzatburkot, hogy elérhessem azt az amorf és hideg szubsztanciát, azt a létnélküli semmit, amely igazi valójuk, újabb szörnyetegeket akarok gyúrni belőlük…
A Megváltó:
Kegyelem! Irgalom! Nem érdemlik meg a megsemmisülést! Látom, hogy a világ egyetlen sikollyá válik, a csecsemők anyákat szülnek, az anyák kitépik és megeszik a méhüket, s torkukból egy vég nélküli folyam árad: fények és csillagok, bolygók, mint rothadó szervek, nyálkás űr, s az atomok mint ember-fák és kar-gyökerek, ahogy a kurvák megrágott koponyájába élveznek, míg a tengerek sivatagok nem lesznek, a városok mint szörnyek állkapcsai csattogva el nem nyelik a hús nélküli masszát…
A Teremtő:
Csend. Figyeld, ahogy kialszanak a fények. Az ürességben minden megváltozik. Az áldozatod hiábavaló volt.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 02. - 04:52 | © szerzőség: Edeneye