Vérző testem sajog, fáj szivárgó lelkem. Bűnös lettem. Tudatosult lelkiismeretem itt a tükör előtt állva farkasszemet néz velem. Gondolkodom; vadász vagyok. Életem hajszolom, rendes emberként reménykedem. Még most is visszanézve magamra dohányom kékes füstjén keresztül – a megszűrt valóság – elfog egy sajátos létérzés Én vagyok.
1640-t írunk. Debrecen utcakövén baktatva érzem dögvész áldozatait. Fekete láz alaktalan testtel, láthatatlan jár közöttünk, felszakadva önmagából alakot ölt, az ég felé tartja kardját, kitör orrából kénes bűze és támad. Hihetetlen látvány, Ő a megvadult jó. Esélyt ad halálunkra, értéket s erényt teremt, átértékeli az egészség fogalmát, megváltoztatva önmagát, szépséggé válik. Megvesztegethetetlen kaszton kívüli. Vendég lopott világunkban, egyenlőségünket sztoikus bölcsként fosztja meg eredményétől. Kiüríti tetteinket, céloktól mentesít és teremt egyben.
Este van, nyirkos pára sötétté varázsolja a házak falát. Fázó lábam egyre jobban adja fel, már amúgy is görnyedt járásom alatt épségét. Vérzem. Visszatekintve látom lépéseim, melyek szörnyű monológként betöltik utam. Beszélnek magukban elárulva valami rosszat, valami titkosat rólam. Észrevettem, hogy tartok valahová.
Elmerülve a tegnap képeiben észrevétlen szegődik társammá a feketébe hajló éjszaka. Tűnődve elmém zavaros fellegei között, próbálom megérteni, mi is történt velem.
Iszonyú pofon sújt ebben a pillanatban rám. Azonnal saját vérem – mintha egy kissé alvadt lenne – csiklandozza arcom, mellem – egy kósza gondolat: Jézus vére – eszembe jut anyám, ki kénytelen volt életét feláldozni életem miatt.
Felhajtom fejem, hogy megnézzem támadóm. Nem vagyok képes hinni a szememnek, teljesen megdöbbenek.
Vadul, szinte vérbe forgó szemekkel, akárcsak egy megveszett állat, szemben áll velem a Magány. Nem értve semmit, látom lábnyomaim rajta, szürke, bazaltszínű teste, mintha ezernyi kockából állna össze – Uram Isten – kiálltok, az utca macskaköve alakot öltött! Végképp elvesztettem mindent.
Őrjöng, vadul ráncigál, húsom szakad szorítása alatt. Meglepően könnyelmű vagyok, élvezem erőszakát. Bizonyára lépéseim követve jutott sorsom után, s tett erőszakosan magáévá. Meglepődve veszem észre, nem vagyok egyedül. Egy társam lett – ki megjegyzem, egy kissé erőszakos – saját magányommal dulakodom.
Társam lennél vagy ellenség? Egyik sem. Szerintem te a hiányom, az élet hiánya lettél bennem. Hiányzom számodra hiánytalanságomban és ezt képtelen vagy elviselni. Elmúltál az élet számára, hiszen halott vagy. Elköszönök tőled, mert megértettelek. Folytatom utam nélküled, egymagam, hiszen csak önmagam árnyéka lehetsz, amit én betöltök szívem fényével. Nincs szükségem rád.
Amilyen hirtelen, annyira gyorsan távozott tőlem a rettenet, amit magányosságom okozott.
Ismétlődő gondolat; ÉN vagyok. Egyedül.
Nem érezve kínom, lehajtott fejjel, megpróbálva kihúzni magam, sétálok tovább. Gondolataim Tiszták és érthetőek. Bűnös vagyok. Vajon életem eredendően bűnös vagy én tettem bűnössé magam életét? Megpróbálok fohászkodni, de nem megy. Egyetlen ima sem jut az eszembe. Szeretném az életet bűnösnek látni, sikertelenül. Csak én lehetek a hibás. Vajon az eredmények, sikerek teszi széppé az emberi sorsot, vagy ha lemondunk ezekről feloldódásunk Istenben? Ha ez igaz, akkor Isten önmagam sikertelensége, csalódva önmagamban szintén önmagamhoz fordulok, csak éppen ahhoz az oldalamhoz, amit képtelen vagyok szeretni, s ha nem tudom szeretni, miért oldódnék fel a gyűlöletben? Önmagam gyűlölete vajon az igazolható erőszak? Gyűlölködve önmagamban képessé válok őszintének, tisztának, természetből fakadónak látni az erőszakot? Az erőszakot természetem ellen, Isten erőszakát önmagam ellen? Ha Isten létezik miért zárja ki létét önmagam gyűlöletével, vagy számára a gyűlölet erény, önmagam gyűlölete az ő szeretete, szeretete egyenlő lenne az én pusztulásommal, halálom az ő életével. Vajon születésemmel letaszítottam Istent? Ennek következtében a szeretetem gyűlöletté, én tudatom bűntudattá változott. Önmagam szeretete egyben az élet gyűlölete. Mikor születek, akkor halok meg igazán! Önmagam szeretet vajon Isten halála? Nem tudom megtenni, az életem élni akar.
Talán sikereim, eredményeim az ajándékozó és büntető hatalom. Az eredmény hiánya, mely cselekedetem jutalmától foszt és szabadít meg, lenne a pokol, sikerem mit eredményként, s tetteim eredményeként könyvelek el, lenne az élet jutalma életem számára? A nem-siker és a siker lehet, hogy nem eredmények, hanem ára tetteimnek, egyfajta korrupció mely feloldja a passzivitásom élni nem-akarásom alól.
Hitetlen élni annyi, mint cselekedni. – Összeszorul a szívem – Mindenfélekép intézményesülnek a tettek, gondolatok, rendek. Rabszolga vagyok.
Vonszolva magam – félek – vérem kis kavicsokként pereg le a bőrömről. Mocskos vagyok. Felemelem fejem, ismerős helyre jutottam. Óriási, hatalmas falhoz értem. Valamikor ez lehetett a vásártér, de mintha falai a holtak vérétől igyekvő növésnek indult volna. Figyelmeztető írás int meg: Bemenni tilos! Pestis járvány!
Meg sem próbálva mérlegelni az eseményeket, a lezárt kapu egy meglazult léce alatt elkezdek bemászni. Utoljára hátra nézek, teljesen egyedül vagyok. Mint ma este annyiszor, újra meglep a látvány. Szerencsétlen áldozatok az élet és halál harcában, nem lehet béke, nem véletlen hullottak el ezek az emberek. Mintha a jövő filozófiáját hallanám, az életet csak most tudom értékelni a halál árnyékában, kell, hogy velem legyen a szenvedés, hogy mások boldognak érezhessék magukat. Az emberek halála boldoggá tesz. Némelyik teste mintha foszlásnak indult volna. Furcsa! Nyögéseket és lépteket hallok. Megpróbálom keresni a hang forrását, de valami visszatart, félek, szerintem felém tart.
A tér sarka felé nézve egy ház mellett – mi egy parasztcsaládé volt, lányukat ki csupán hat évesen meglepően szép természettel áldottak meg, sokszor láttam játszani az utca koszos, szűk sikátoraiban – feltűnik valami egészen különös.
Meghökkentő furcsaságú madárember sétál kimérve, szinte mértani pontossággal számítja ki lépteit. Keze, lába mintha egy sétálópálcaként megnyúltak volna, nagyon vékonyak. Feje csőrszerűen megnyúlt, erős egyben erőteljes megjelenést kölcsönöz önmagának. Bőre talán ólomszínű, feszes s meglepően vékonynak tűnik.
Szemlélődve rajta észreveszem, hogy mit is tesz. Kezei nem véletlenül nyúltak meg. Elegánsan átszúrja holtakat mellkasuk közepén, kik hálásan felszusszannak s alusznak tovább. Értem. Lelkeket gyűjt. Talán ő ölte meg őket. Vajon mit keresek itt!
Közelebb érve felém látom, hogy lelkei hadként követik őt. Ő csak szúrja kezére a háborgó testeit, s magabiztosan közelít felém.
Remegek. Sebeim kezemen, fejemen mit magányosságom okozott, sajognak. Fémes íze számnak, a szemembe szivárgott vér, mocskos bőröm az undor érzését kelti bennem. Mintha nem is én lennék, hanem valami elárvult csiga, ki elhagyta a házát, hagytam el én is magam határait. Egy kicsit félek. Közelednek. Nem így szeretnék Dr. Csőr elé állni. – kinézete miatt a legmegfelelőbb nevet adtam neki. – Szemközt állunk. Elértek.
Hosszú pillanatokig nem történik semmi. Hallgatunk. Gumi arcán mintha mosolyt látnék.
Hallgatása meglep, sokkal rosszabb, mintha beszélne. – Megszólal – Nem értem.
Megragadja karom, magához ölel s elegánsan, mint valami fehérnépet keringőztetni kezd.
Hatalmas ereje alatt csak lengek jobbra-balra akár egy rongybaba. Serege, a hullák hada követi példáját, s pillanatok alatt ragyogó fergeteg közepén érzem magam. Látványos színek, miket a testek sugároznak magukból, elvarázsolnak, eltörpítenek engem. Bál van itt a lezárt téren, a falak alatt. Megakad szemem egy fiatal, gyermeki páron. Az egyiket ismerem. Igyekeznem kell minden pillantással, hiszen a tánc nem szelídült meg. Az a fiatal, csupán hat éves lányka az egyik, kit annyiszor láttam erre felé. Tekintete megváltozott. Arca ártatlansága átlényegült, s ezer év bölcsességét tükrözi vissza szürkés, kékes arcbőrén keresztül tekintete. Mosolyog. Ajkai duzzadtak, alvadt vére feketére festette őket. Mosolya most inkább ásításra hasonlít. Fogai szürkék és feketék. Arca tovább nyúlik, míg megértem, harapni készül. Gyengéden szinte érzékien emeli fel hasonló korú párja karját szája elé. Enni kezd. Harapása hallhatóan eljut a csontig, szeme tüze mintha életre lobbant volna. Ez a halál misztériuma. Mit keresek itt!? Iszolygok. Megrémülten tépem ki magam Dr. Csőr kezéből, megállok félelmemtől, s látom mindenki ezt teszi.
Odalép hozzám a kislány, és nyugtatóan szólít meg.
Ne félj. Ez itt az élet lakomája – s kezére majd nyakára mutat: szétmarcangolt húsa zöldes, kékes színben nyílik szét, csontjai kopottak és fáradtnak tűnnek. – Te is élni akarsz. Itt mindenki Káin, itt mindenkinek Ábel teste van. Nézz körbe! Mindenki rád vár és téged akar, nincsenek Én-ek, itt csak Mi vagyunk. Ne keress semmit, hiszen mi vagyunk minden. Itt kezdődhetsz el és érhetsz véget. Testünk templom, vérünk kereszt a holnap napján. Ez vagy te, önmagad környezetében…
Egyetlen legyintéssel Dr. Csőr elnémítja a kislányt. Összezavarodottan, megtörve nézek magam elé. Homályos minden. Elloptak engem. Dr. Csőr rám néz, és beszélni kezd. Szavai törtek, de végre megértem őket.
Senki nem kérdezett meg, akarod e vállalni az életet avagy sem. Megkaptad az élet jutalmát, anyád méhét, idővel kötött kényszerszerződésed. Remegtél a hétköznapokban, unalmad, játékosságod, őrlődésed jelened sorozatában, átkozott felelőséged, teljes összeomlásod, mindent megtettél. Örökítetted véred, gyermekedben élt tovább vágyad. Az élet halni akar tebenned, elvette frigyed, gyermeked, hited. Szereted őket. Megpróbáltál hinni istenben, megosztottad volna magad átkozott reményeddel. Vállaltad volna isten szenvedését, szolga lettél volna magadban a bizonyosságért. Belefulladtál volna hitedbe, még a békét is igazoltad volna lelked mélyén, Isten békéjét, amit legszívesebben magadévá tettél volna. Kerested lét- biztonságod, nyugalmat akartál!!! Veszett kutya! Ez a te árad, a biztonság. Ez vagyok számodra ezért tetted meg, mikor rádszállt a vég…
Elhalkulnak szavai, ahogy felidézem a tegnapot. Gondolataim őrjöngnek, vadul néznek szembe velem. Én vagyok. Miért is? Nem akarok biztonságot. Elhagyva lelkem szilárd talaját vad, kietlen erdőben bolyongok.
Minden új, nem ismerek semmit. Visszanézek magam felé, tetszik a látvány.
Vándor vagyok. Szenvedés. Igazolható a jelen perce, bennem, lezárt világ vagyok, az utolsó univerzum. Véget értem.
Egy papírt írok. Kezemben szorongatom, s szobámból – ami ellensége tudatomnak, koszos fala úgy érzem bármikor rám omolhat - elindulok asszonyom, gyermekem mellett, kiket talán három napja vett el tőlem a láz. Csöndben, lábujjhegyen, nehogy megzavarjam álmukat, tartok a padlás felé. Létrája, mi az évek során nyomot hagyott a vályogfalban, igen rossz állapotban van. Mászva felfelé ezernyi gondolat gyötör, de egyik sem köt le igazán.
A gerincre készített kötél csak engem vár. Előttem egy rozoga asztal…
Egy lehulló papírral játszik a szél, rajta a következő olvasható.
Felejtettem lelkem szavát
Néztem fuldoklásom,
Elmerültem éltem vizében
Mélységessé vált a felszín,
Életem kicsiny cseppjeiben
A rettenet érzései örvénylenek
Tartva le, merülve el
Érzem, hogy meghalok.
Dr. Csőr egyszerre mondja ki velem “érzem, hogy meghalok”. Ismétlődő gondolat. Én vagyok. Felemeli véres karját és a mellem közepébe döfi. Testem erőtlenül rogy össze, és szusszan egyet. Biztonságban vagyok. Megkaptam az élet jutalmát. Az élet halni akar… “A Fiú szava végképp felégett.”.
2001. január
Megjelent a Tajtékos Sorok IV. számában
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
