Haláltánc XXI.

- Busók -

A hideg berágta magát a térbe, szinte a létezés fundamentumává lett. Annyira rosszul, annyira nehezen viselem, hogy feltételeznem kell, tévedésből születtem ebbe a hetven Celsius évi hőingást is némán szenvedő országba. A tartós hidegben, a nemmozgó légben, a világ maga is dermedt csendben várakozik. Az utcákon a szemét és a kosz ráfagy a felületekre, köpések, ürülék és csokoládéspapír. Hideg a por, hideg a fény. Kinek most háza van, alaposan megfizeti a távhőt és a gázt, kinek most nincs, nem épít házat már: tagjaiban megdermed a vér, a csont. A rövid séta közben kihúzom kezem a langyos zsebből, és arcom elé emelem. Százhét évvel idősebbnek tűnik a bőröm, havas árkok és barázdák szelik át, száraz, fagyott hám csupán az érintőeszköz, zsibbadt taktilitás minden nehéz mozdulatban. Meleg helyekre kellene dugni, amit lehet.
Ez az entrópia karneválja, eljátssza nekünk, hogy megsűrűsödünk, hogy ilyen lesz kihűlni a testből. Veri a mellét a tél, nekünk meg kevés az eszközünk ellene: csak szórósó és a halott állatok gyapjúja. Jégcserepes számat csak a sóhaj hagyja el: könyörgöm, siessetek már, ti Busók!

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 02. - 04:37 | © szerzőség: Muszga