Elégia kövekkel | József Attila

Épp úgy, mint egy vesében, a szívben is lerakódhatnak bizonyos kövek. És akkor minden fájdalmas és nehéz lesz. Ha lehunyom a szemem, halott gólyamadarat látok a fészkében, elpusztult a költésben, talán ő is köveket próbált meg a világra hozni.

Vágó Márta emlékeit hallgatom a rádióban a költőről, József Attiláról. A lány az indulásra várakozó vonaton ül, Angliába készül. Attila késve érkezik a pályaudvarra, a vonat lassan döcögni kezd. Attila fogja, szorítja Márta kezét az ablakon át, és fut, amíg teheti, a szerelvény mellett. Nem bírja elengedni a lányt, hosszasan fut, aztán végül a fizika elválasztja őket. Márta látja, hogy Attila ott áll azokkal az iszonyatos szemekkel, már nem szalad, hanem áll önmaga hideg tengelyében, alakja egyre fogy a távolságban. Az iszonyatos szemekben rögzül a távolodó vonat örök képe. Így születnek meg a kövek. És a költőnek el kell pusztulnia a költésben.

Elengedni valakit: a halállal egyenlő. Minden besötétedik. A tárgyak átitatódnak feketeséggel, a mozdulatokat roppanásig szorítja a szabadság irgalmatlan marka. Nincsen levegő ebben a szabadságban, könnypárás közeg, újra kell tanulni lélegezni benne. Születés ez, kövekkel a szívben, kövekkel a tüdőben.

Időről időre elveszíteni arcunkat. Faggatózni mégis, hogy ki ez, akiben vagyunk, és miért olyan, amilyen, miért ennyire ijesztően idegen, miért diktálja ezeket a léphetetlen lépéseket, miért kopasz vagy korpás, miért szőrös vagy csupasz, miért sovány vagy kövér, savas vagy köves, mi veszi rá, hogy ellentmondjon nekünk és másoknak, és miért hagyja ránk, ha már bajba kevert, a hét zsáknyi fájdalmat, a tizennégy stáció traumáját, a lóti menekvés magányát, a kő fenyegetését? Ki ez, akiben vagyunk?

Kövek gyűlnek a szívében, aki szeret, kövek gyűlnek a szívében, aki elenged. Szeretni egy márványt, egy alabástromot, szeretni egy szobrot, és minden hidegségét. Kő szereti itt a követ, örökkévaló az örökkévalót.

Futna Attila ma is, ha a fizika engedné.

Ónix a szív, antracit az emlék. Elpusztulni, és újra élni, úgy, hogy mindent tudsz a bányákról. Azokról az éles szurdokokról, ahol minden mozdulattal megsebezted magad.

Most emlékmű van. Zord posztamentum.

Víz nem mossa el, idő nem mossa el, víz nem mossa, idő nem mossa, víz nem, idő nem, víz, idő, víz, idő, folyam, zaj, folyamlik, zajlik, mindörökké, gyönyörűen és fájdalmasan, megállíthatatlanul, megállíthatatlanul, megállíthatatlanul...

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 28. - 18:14 | © szerzőség: Muszga